Mozgóháború zajlik a hatalomért

„Mennyire országokhoz kötöttek ezek a konfliktusok?

Magyarországra ezek szerencsére nem jellemzőek: egyrészt felekezeti béke van az állam és az egyházak között, másrészt nem tört be teljes erővel a kultúrháború sem, bár utóbbi kellemetlen előszelét már érezni. Nálink egy másfajta konfliktus zajlik, immár száz éve. Lukács György, frissen kinevezett kulturális népbiztosként 1919-ben cikket írt, amelyben ez állt: »A politika csak eszköz, a kultúra a cél!«A 20. század legelején kezdték kialakítani a kulturális-politikai komplexumot, ami a radikális szabadkőműves Martinovics-páholytól a Jászi Oszkár-féle Polgári Radikális Párton keresztül a aGalilei-körig az ateista, szabadgondolkodó folyóiratokig terjedt. Nem kellett hozzá húsz év sem, hogy ez a szélsőbaloldali televény eljusson első hatalomátvételig, az 1919-es Tanácsköztársaságig, amelyben e köri egyik korifeusa, Lukács vezető szerepet játszott. Ez az áramlat aztán egy időre alámerült: partvonalra szorult vagy illegalitásba kényszerült, esetleg szovjet emigrácba vonult. 1945-ben aztán visszatértek – Lukács például az Akadémián zajló szovjetizáció felelőse lett. A pártállami belharcok után Lukácsot – saját szavai szerint – »visszazárták a pártba«, a ’60-as évek második felében és a ’70-es évek első harmadában pedig kialakult körülötte a Lukács-iskola s annak második nemzedéke, vagyis a tanítványok tanítványait tömörítő Lukács-óvoda. Miután a pártállam a ’70-es évek derekén szétugrasztotta őket, voltak, akik emigráltak, például Heller Ágnes és férje, Fehér Ferenc, mások pártiskolát vezettek, mint Heller első férje, Hermann István, s voltak, akik a »demokratikus ellenzék« vezetői lettek, például Kis János. Az utóbbiakból jött létre 1988-ban a Szabad Kezdeményezések hálózata, majd ebből az SZDSZ:

Elégedett az eredménnyel?

A konzervatív oldalnak 10/65-öd cselekvési ideje volt eddig, hiszen 1945-től egészen 2010-ig tartott az összesen hatvanöt éves időszak, amiből az első negyvenöt év egy közvetlen erőszakra alapított kommunista diktatúra volt, az utolsó két évtized pedig a kulturális hatalmon keresztüli, közvetett posztkommunista hegemónia. Ehhez képest az elmúlt évtizedet jobboldali előkészületnek nevezném, amelyben fontos könyvek jelentek meg és intézmények sora alakult. Az egyetemi rendszer korszerűsítése, az MMA köztestületté tétele, a média 50-50 százalékos arány felé történő elmozdítása, az egyházak bőkezűbb finanszírozása mind-mind lényeges lépések voltak; a magam részéről a Kommentár folyóirat főszerkesztésével szintén ehhez akarok hozzájárulni. Ebből a szempontból elégedett vagyok: ez mind rendkívül szükséges volt és időarányosan kiváló teljesítmény! A kulturális munka azonban ennél hosszabb időt igénylő feladat, a mögötte lévő szellem majd csak később fog hatni.

Elég erős ez a kulturális rendszerváltás ahhoz, hogy kibírjon egy esetleges politikai fordulatot is?

1990 és 2010 között kétszer is hatalomra jutott a jobboldal, de az uralom mindvégig a posztkommunista-liberális szövetség kezében volt. A politikai és gazdasági tőke átmentésének folyamata sikerrel zárult. a kulturális hatalom gyeplőjét pedig szoros kézzel fogta a liberális elit. Ezért aztán annak ellenére, hogy a ’90-es évek elején és az ezredfordulón a jobboldal kormányzott, mégiscsak a balliberális szellemiség volt uralmon. Az elmúlt tíz év viszont jó kiindulópontot jelent egy konzervatív kulturális korszak létrehozásához, de ne felejtsük el, hogy még mindig csak tíz év áll szemben azzal a bizonyos hatvanöttel. A polgári, konzervatív, vallásos szereplőknek is ki kell építeniük a maguk kulturális hálózatait, létrehozni nyelvüket. Gyorsabb dolog törvényeket alkotni, intézményeket alapítani, elosztási rendszereket létrehozni, pályázatokat kiírni – ezeket akár egyik napról a másikra is el lehet végezni. De azt nem a politikusoktól kell várni, hogy a kulturális térfélen mi egymást támogassuk, pozitívan írjunk egymásról és előfizessünk egymás lapjaira, se ezáltal lassan-lassan megszőjük a magunk kulturális szövetét. A hosszú távú kulturális küzdelem nem a Parlamentben dől el, hanem a szellem arénáiban, ott pedig mások a törvényszerűségek. Ezért nekünk, konzervatívoknak kell tenni – a jobboldali politikai a maga részéről már mindent megtett.”