De Maistre többé nem nevezhető a „múlt prófétájának”, sőt nemhogy nem időszerűtlen és „rendellenes” jelenség, egyenesen a kortársunk.
„Nincs, aki ne érzékelné a különbséget a mérsékletre intő szó és az Ég bosszújáért kiáltó hang között. Valószínűleg ez az oka annak, hogy oly sok hasonlóság ellenére rendre szembe állítják egymással a felvilágosodás két korai kritikusa, Edmund Burke és Joseph de Maistre életművét. A különbségek és hasonlóságok dinamikája most a magyar olvasó elé tárulhat, ha kézbe veszi a Századvég Kiadó két kötetét, az angolszász konzervativizmus atyjának írásait tartalmazó Fellebbezés az újaktól a régi whigekhez és más írások című könyvet, valamint az ellenforradalom első jelentős teoretikusaként emlegetett de Maistre szövegeit közlő Elmélkedések című gyűjteményt. A két kiadványban olyan alapvető fontosságú szövegek jelentek meg, mint Burke 1791-es Fellebbezése és az ugyanazon évben kelt külpolitikai tárgyú írása, a Gondolatok a francia helyzetről, valamint de Maistre 1796- ban megjelent Elmélkedések Franciaországról című munkája. A megjelenés időszerűségét és hiánypótló jellegét szinte felesleges hangsúlyozni akkor, amikor a modernitás filozófiai kifulladása és 20. századi megrázkódtatásai ismét hátborzongatóan korszerűvé tették a felvilágosodás kritikusait. Ennek tükrében érthető Cioran magabiztos állítása, miszerint de Maistre többé nem nevezhető a »múlt prófétájának«, sőt nemhogy nem időszerűtlen és »rendellenes« jelenség, egyenesen a kortársunk.
A progresszív és liberális érzelmű szerzők általában készek arra, hogy némi leereszkedő megértést tanúsítsanak Burke konzervativizmusa iránt. Ezzel szemben a világnézeti előfeltevéseik elleni radikális támadása miatt képtelenek tolerálni de Maistre nézeteit, hisz ezzel azt a szószéket rombolnák le, amelyről beszélnek. Ebben a modern összefüggésben persze épp annyira ironikus de Maistre tolerálásáról beszélni, mint a »nép« elvont fogalma kapcsán szuverenitást emlegetni, hiszen a legfelsőbb hatalmat jelentő szuverenitáshoz hasonlóan ez a kifejezés is eredetileg Isten számára volt fenntartva. Azt a türelmet értették alatta, amelyet Isten tanúsít a megtévedt emberiséggel szemben (tolerantia Dei), míg a tolerancia fogalma az eretnekekkel szembeni vallási-politikai türelem értelmén átszűrődve le nem csapódott a »kisebbséggel« (mint a mindenkori politikai heterodoxia letéteményesével) szembeni politikai toleranciában. Nem túl meglepő módon de Maistre viszont nem koldul sem a »nép« önjelölt képviselői, sem pedig a philosophe-ok türelméért – nem, őt egyedül Isten toleranciája foglalkoztatja, jelesül az a kérdés, hogy a Gondviselés miért engedte meg a francia forradalom szörnyűségeit? (...)
A premodern társadalmak viharos összeomlása a forradalmakban megformálták azt a kritikai pozíciót, amely az utókort leginkább a modernitás posztmodern kritikáira emlékeztetheti. Burke és de Maistre egyaránt dekonstruálja a »nép« fogalmát és mindkét szerző mély bizalmatlanságot ébreszt azokkal a »nagy elbeszélésekkel« (Jean-François Lyotard) szemben, amelyek a vallásos világértelmezések helyébe lépve a politikai közösség új, szekuláris normatudtát voltak hivatottak kialakítani. A döntő különbséget abban fedezhetjük föl a premodern és a posztmodern kritikák között, ahogyan az emberi állapot végső létalapjához viszonyulnak. Míg a posztmodern ugyanis a szubjektum mindenhatóságát vallja, addig a vallásos-konzervatív (de Maȋstre esetében egyenesen
ellenforradalmi) gondolkodás képviselői az Isten mindenhatóságát veszik alapul. Ennek jelentősége aligha becsülhető túl. A nagy elbeszélésekkel szembeni posztmodern bizalmatlanság, ami árnyékot vet a modern, szekuláris állam legitimitására is, abban tér el a modernitás előtti gondolkodástól, hogy az abszolútum, szuverenitás és a végső létalap fogalmiságát többé nem képes szembe helyezni a modernitás kihívásával. Egy posztmodern gondolkodó érvelése is a kinyilatkoztatás, a »reveláció« egy igen sajátos formáján alapszik, akárcsak a vallásos-konzervatív, ellenforradalmi gondolkodás, csakhogy előbbi nem isteni eredetű, hanem vállaltan szubjektív, magán- és önkinyilatkoztatás. A gondolkodástörténetnek ebben a fejleményében az a változás érhető tetten, amit Burke előre jelzett, vagyis, hogy a forradalmak a saját autoritáskoncepciójukat is fel fogják emészteni: »Ugyanúgy rombolják le azokat a tekintélyeket, amiket ők tisztelnek, mint azokat, amiket már elpusztítottak« (138), mígnem végül a modernitásban megformált politikai szubjektum, vagyis a »nép« is áldozatul esik majd a különböző kisebbségek és egyének önkényének.
Mindebből úgy tűnik, hogy konzervatív gondolkodás alapító atyjai nem csupán letűnt korok szellemi utóvédharcait vívták, hanem egy olyan szemléletmód alapjait rakták le, amely ma is aktuális. A könyvek párhuzamos olvasása nyomán Cioranhoz hasonlóan az az érzésünk támad, hogy a szerzők nem csupán egymás kortársai, hanem a mi korunkhoz is szólnak.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A 20. századdal való politikai és erkölcsi számvetés során a klasszikusokkal is szembe kell néznünk. Tőlük tudjuk, hogy az alkotmányok nem a „tölgyfából és sziklából támadtak”, hanem az ember jelleméből. Czopf Áron írása.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
Egységben az erő! – üzente a világbajnok magyar MMA harcos.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
