Köszöntő a magyar széppróza napján

„Tisztelt hölgyeim és uraim!

Az elmúlt évszázad egyik legfontosabb gondolata, legalábbis véleményem szerint, Ludwig Wittgenstein megállapítása, ami a pandémiás helyzetben sokszor eszembe jutott, így hangzik: »… ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk is, életproblémáinkat még csak nem is érintettük.« Az életproblémáink kívül esnek a tudományosan megválaszolható kérdések körén. És bár a végső feloldás a Jóistennél van, valamilyen erre vonatkozó eligazítást a művészetekben is kereshetünk. Van tehát olyan tudás, ami nem tudomány. A legalapvetőbb különbség a művészet és a tudomány között az az, hogy a tudományos tények – feltételezzük – objektívek, ami alatt azt értjük, hogy az emberiség nélkül is fennállnak. Teljesen mindegy, hogy mi létezünk-e, az elektronok futják a pályájukat, a Holdnak is közömbös, hogy szerelmesen vagy félőrülten bámuljuk-e a Földről. Ezzel szemben irodalom olvasó nélkül nincs.Az irodalmi tudás is többféle. Különbözik a költői és a prózaírói megközelítés.

A költői munkálkodás megvilágító erejű, villámcsapás-szerűen föltárja a mélyebb összefüggéseket, amolyan rövidzárlat, mondom én némi kajánsággal a költő ismerőseimnek. A prózaírói mélysodrú, részletgazdag. És ezek viszony-tudások. Egyik nem létezik a másik nélkül. A költő megvilágít, az író ennél a világosságnál megmutat. Ha nincs vers, nincs világosság – és ha nem születik próza, akkor a versfény a semmit mutatja a maga elemésztő ürességével.

Így amikor Jókai Mór születésnapján az írószövetség kezdeményezésére megünnepeljük a magyar széppróza napját, akkor a magyar költészetet is ünnepeljük, illetve József Attila születésnapján a magyar költészet ünneplésekor Jókai Mórék is fölsorakoznak az ünnepeltek közé.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Jókai Mór számára még magától értetődött, hogy a történetekből összeáll a történelem. Szűk kétszáz év sem telt el, és egyesek annak a történelemnek, amelyért a reformkor nemzedéke az életét is hajlandó volt feláldozni, meghirdették a végét.Sajnos, abban igazuk van, hogy az a történelem véget ért. Csak nem úgy, ahogy ők gondolják. A nyugati kultúra nem ért el semmiféle lehető legjobb világ állapotot. A nyugati kultúrát most éppen kiradírozzák. Új történelmet írnak a győztesek, mert – ha már József Attila – ismét dünnyögik az új mesét, a fasiszta kommunizmusét. Az éppen érvényes új mesében a fehér fekete, a fekete fehér, és mindannyian vezényszóra masírozunk át a szivárvány alatt.”