A Twitter-progresszivizmus etikája

„Azt gondolom ugyanis – most, hogy a személyes rész sűrűjén végre átvergődtünk, engedelmetekkel visszaváltanék E/1-be –, hogy Michelle Ciurria első monográfiája, az An intersectional feminist theory of moral responsibility nem csak egy fiatal kanadai filozófus gyengén sikerült munkája – egyben nagyon pontos kifejtése a progresszív online aktivizmus rejtett normatív és erkölcspszichológiai előfeltevéseinek. Ciurria filozófiai etikája hashtagekből (#blacklifesmatter, #metoo), Twitter-vitákból táplálkozik, és a kortárs aktivista színtér (különös tekintettel az LMBTQI+ aktivizmus) nyelvezetét használja – bár erre még csak véletlenül sem reflektál. Hangneme és megállapításai mindenki számára ismerősek, aki (akár kritikusan, akár támogatólag) követi az észak-amerikai progresszív aktivizmus fejleményeit. Márpedig ezek a mozgalmak Magyarországon is egyre nagyobb politikai hatást gyakorolnak: egyfelől mintát közvetítenek a hazai, egyre fogyatkozó civil társadalom és a jó ügyekért kétségbeesetten elkötelezettnek tűnni vágyó corporate szféra felé; másfelől legalább ugyanennyire muníciót adnak a kormánykommunikáció számára is, amely sikeresen tudja tovább növelni az ideológiai polarizációt ugyanezen progresszivizmus permanens démonizálásával (az utóbbi időkből lásd a hírhedt »Apa férfi, anya nő«-alkotmánymódosítást, és finom utalásféleképpen a kormány »Minden élet számít« plakátjait). (...)

Mindezen nyugtalanító állítások mögött egy meglehetősen sötét – bár napjainkban korántsem szokatlan – emberkép rajzolódik ki. Ciurria láthatóan egyáltalán nem hisz sem a racionalitás, sem az önreflexió személyiség- és viselkedésformáló erejében. A hibáztatás tárgyait (akik értelemszerűen legtöbbször privilegizált helyzetű emberek) úgy ábrázolja, mint reflexióra és változásra képtelen, irracionális vakfoltjaikat büszkén vállaló, érzéketlenségükből kilábalni nem tudó egyedeket, akikkel felesleges és gyakorta kifejezetten kontraproduktív párbeszédbe bonyolódni.

Az előző pontból következően Ciurria erősen szkeptikus mind a társadalmi konszenzus kialakításának lehetőségével, mind az úgynevezett »civilizált« vita értékével kapcsolatban. A feminista episztemológia nézőpontelméleteire építve a homogén tapasztalatközösségek belátásait és párhuzamos mikroközösségeit előbbre valónak tartja a »nagytársadalmi« vitánál. De nem csak amellett az – egyébként jól védhető – állítás mellett érvel, miszerint egyéni tapasztalataink nagyban befolyásolják a társadalmi egyenlőtlenségekkel kapcsolatos érzékenységünket és az erre vonatkozó tudásunkat. Ciurria mintha egyáltalán nem reménykedne benne, hogy ezek a tapasztalatok megoszthatók és összegezhetők lennének. A konszenzus nem lehetséges; a konszenzusra való törekvés csak ahhoz vezet, hogy az erkölcsi igazság (a szerző semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ez létezik, és ő a birtokában van) elsikkad, a privilegizáltak igazságtalan status quója pedig tovább él és virul. A higgadt, józan vita kritériumai pedig semmilyen más célt nem szolgálnak, mint a marginalizált csoportok (»a hisztis nők«, »a dühös feketék«) diszkreditálását a társadalmi párbeszédből. Ennek megfelelően a szerző kifejezetten propagálja a „nem-civilizált” válaszreakciókat a társadalmi igazságtalanságokra: ér dühösnek lenni és ér felháborodni – bár ezek az érzelemkifejezések valóban hátráltathatnák a konstruktív, racionális párbeszédet, de ennek megteremtése se nem lehetséges, se nem kívánatos.”