A Nyugat kelet felé fordul

„Ma már nem feltétlenül a Nyugat kínál menedéket a kelet-közép-európai kivándorlónak, hanem ennek az ellenkezője kezd megvalósulni, ami 2050-re kiteljesedhet.

Mi, akik felnőtt éveink második felét tapossuk, valószínűleg nem leszünk már életben 2050-ben. De mi lesz az unokáinkkal? Hová és merre viszik majd nemzetünket az új generációk? Lesz-e elég nemzeti érzelmű keresztény magyar ember a Kárpát-medencében, hogy tovább vigye a lángot és a hagyományokat, amelyeket oly sokáig, nagy odaadással és erőfeszítéssel, verítékcseppek mellett őriztünk? És mi lesz a világgal? Mi lesz Európával? A jelenlegi előrejelzések nem túl rózsásak.

Amikor az 1970-es évek közepén kitántorogtam Amerikába, Connecticut államban olyan városokat ismertem meg, mint New Haven (új menedék), New Canaan (új Kánaán) és New Britain (új Britannia). A sugallat mindenütt ott volt, hogy egyfajta új kezdetre és menedékhelyre találtunk a befogadó országban. New Canaan, ahol kezdetben éltem, még tovább fokozta ezt az életérzést. A városka önmagasztaló mottója ugyanis az volt, hogy »the next station to heaven«, azaz a mennyországhoz legközelebb eső állomás. Kissé fennkölt kijelentés, de annyiból igaz lehetett, hogy New Canaan a múlt század második felében még nem volt kevert lakosságú hely, és az ott élők átlagjövedelme az egyik legmagasabb volt az országban.

Való igaz tehát, hogy New Canaan és a környező, Connecticut állambeli kertvárosok, mint Greenwhich, Darien, Wilton stb. egyfajta menedékhelyként szolgáltak nemcsak az európai ideérkezők, de a New Yorkban és Stamfordban dolgozó amerikaiaknak is, hiszen a fehér angolszász protestáns (white anglo-saxon protestants) vagy rövidítve WASP elit rétegek gyakran ezeket a kis kertvárosokat választották búvóhelyül. De mi elől is menekültek ide a tehetős nagyvállalati igazgatók, celebek és az üzleti elit jeles képviselői? Mondjuk ki: a nagyvárosi kevert társadalom ádáz viszonyai elől.”