A Bizottság esete a vakcinagyártókkal

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet igazgatója

A minap járta be a hír Európát, miszerint az Európai Bizottság olyan szerződésnek látszó tárgyat írt alá a nagy gyógyszergyárakkal a koronavírus elleni vakcina leszállításáról, amiből csak három dolog hiányzott:

Történt ez akkor, amikor a Bizottság és az európai mainstream sajtó „vakcina-nacionalizmussal” gyanúsított minden olyan tagállamot, amely a közös beszerzési mechanizmuson kívüli beszállítókkal akart tárgyalni, hogy lakosságát mielőbb védettséghez juttathassa, és ezzel újraindíthassa gazdaságát, és úgy általában a normális életet.

A jövőre nézve ez a jelenség három fontos tanulsággal szolgál.

Egyrészt, igazán szórakoztató látni, hogy a nagy gyógyszergyártók (akik nem mennek a szomszédba egy kis csibészségért, hogy finoman fogalmazzunk) simán beviszik az erdőbe a Bizottság bizonyára rendkívül felkészült jogászait, és aláíratnak velük egy olyan szándéknyilatkozatnak is csak nehezen nevezhető papírt, ami alapján a Bizottság máris elkezdi az előleg átutalását.

Az ötlet maga, miszerint az EU 27 tagállama közösen szerezzen be vakcinát, nem rossz, hiszen ezzel valóban erősíteni lehet az európai szolidaritást, és a kisebb tagállamok (így hazánk is) jobb pozícióból tárgyalhat a beszerzés során. De ha valaki a big pharmával tárgyal, akkor jobban teszi, ha az apróbetűs részt is ötször elolvassa, nemhogy a dokumentum címét és törzsszövegét.

A nagy sietségben ezt viszont elfejeltették a brüsszeli szakértők, cserébe mindenkit az uniós szolidaritás felrúgásával vádoltak, aki vagy szóvá tette ezt a furcsaságot, vagy a közös beszerzés problémái miatt (hiszen még csak szerződésünk sem volt) esetleg alternatív forrás után nézett.

Másodszor, világosan látható, hogy az EU előtt álló következő nagy kihívást

amelyekről az elmúlt két hónapban bebizonyosodott: teljes szemérmetlenséggel nyúlnak bele országok politikai folyamataiba, ha az üzleti érdekeik vagy politikai érdekeik úgy kívánják.

Az EU – egyébként dicséretes módon – elítélte ezeket a döntéseket és megerősítette a szólásszabadság fontosságát, ami az uniós vezetők szerint azokra is kiterjedő alapjog, akikkel éppen nem értünk egyet. Viszont a hétpróbás techcégeket egy fokkal nehezebb lesz korlátozni, hiszen őket nem lehet például posztolás-exporttilalommal vagy piaci hozzáférés-korlátozással nyomás alá helyezni. Ha pedig több adót vetnénk ki rájuk, akkor átteszik majd a székhelyüket Luxemburgba, és bottal üthetjük az állami bevételek nyomát.

De egy ilyen felkészült jogi csapattal bizonyára könnyen megugorja majd a Bizottság ezt a lécet is,

Harmadszor: ezért az uniós baklövésért az égvilágon senki sem fogja vállalni a politikai felelősséget. Valójában ez a közös válságkezelés igazi rákfenéje: a Bizottság jön, megy, intézkedik, szerződéseket (vagy annak látszó tárgyakat) köt, eladósodik, kiosztja a tagállamokat, ha valamit nem úgy csinálnak, mint Brüsszel szerint kellene (például ha egy tagállam a németek előtt egy héttel egyezik meg az oroszokkal a vakcináról, vagy egy tagállami vezető úgy gondolja hogy a demokrácia nem csak liberális lehet).

A Bizottság politikát próbál csinálni valódi politikai felhatalmazás nélkül, az uniós jog palástjába öltözve akkor is, amikor éppen az egyébként nem túlságosan részletesen és tudományosan körülírt jogállamiságot kéri számon az egyes tagállamokon.

Ez a bátorság viszont csak addig tart, amíg nem kell valódi felelősséget vállalni semmiért, és el lehet technokratáskodni a valódi válaszokat is.

Fake it ’till you make it – mondja a művelt amerikai, erre látunk most nagyszerű és látványos példát Brüsszel részéről.