Önvizsgálat Dopeman módra

„Az ellenzéki létszemlélet iszapos tavába jókora követ hajított Dopeman (vagyis Pityinger László), aki néhány éve részese volt a miniszterelnök hungarocell szobrával celebrált rút performansznak, s nekivadult titánt játszva a kétes értékű »fejekkel labdázó« eposzi jelzőt próbálta kicsikarni magának. Akkor átlépett egy lélektani határt, amelyen túl már az esztelen indulat arat.

Akcióját a világnézeti szószba mártott szánalmas magamutogatás számlájára írtuk, ugyanakkor a (politikai) karrier­csinálás régi receptje is felismerszik benne: akassz tengelyt egy közismert tekintéllyel, aki által egy csapásra magad is híressé válhatsz. Monica Lewinsky frivol esete Bill Clinton elnökkel éppúgy ezt példázza, mint az osztrák–magyar trónörököst kiiktató Gavrilo Principé, aki elfogásakor eszelősen ezt hajtogatta: »Én egy szerb hős vagyok!«

Nos, Dopeman »hősiességéről« saját elvbarátai is csak záros ideig áradoztak, aztán úgymond oldalvizekre sodródott. Megmondóemberként a Mandinerben hozott megszólalásai helyezték ismét reflektorfénybe. Cirkuszi mutatvány nélkül, ezúttal okkal.

Mert valójában mi lakozik abban az emberben, aki évekkel a történtek után ilyen önreflexív és erős kijelentéseket tesz, hogy bár ez akkor (2013-ban) belefért a »művészeti és politikai irányvonalába«, ilyet a mai eszével már nem csinálna. Meg hogy decemberben, a „D-napon” a vétózni kész miniszterelnök golyózáporban úgy szállt partra a megszállási övezetté vált nyugati fronton, hogy a brüsszeli bürokraták végül mind letérdeltek neki.

Úgy szól, mint aki átállt – vetik szemére azóta is dúltan az övéi. A gengszterrapper viszont leszögezte: nem a megfelelési kényszer vezeti.”