Önnek ki a kedvenc ugandai fagottművésze?

„Tulajdonképpen teljesen várható volt. Mondtam is a családnak újév napján, amikor a kamerák a Radetzky-mars taktusai alatt végigpásztázták a Bécsi Filharmonikusok zenészeit, hogy idén most már nem ússzuk meg, valaki tutira szóvá fogja tenni a dolgot. Mármint hogy ez a zenekar túl fehér, nyilván.

Annyiból még nem vészes a helyzet, hogy nem a Musikverein intendánsa, hanem csupán egy elég neves libanoni-francia jazztrombitás, Ibrahim Maalouf akadt ki nagy nyilvánosság előtt: „2021-ben nagyobb sokszínűséget akarunk”, kiáltott fel fejedelmi többesben, merthogy  „milyen szomorú” látni, mennyire kevéssé sokfélék „etnikailag” az európai szimfonikus zenekarok, különös tekintettel az egyébként kitűnő bécsire. Persze félmunkát végzett, mert azon fel se háborodott, hogy Straussék révén idén is kizárólag fehér heteroszexuális férfiak művei voltak műsoron a Musikvereinssaalban – pedig épp ideje lenne elővenni egy kis nigériai barokkot, vagy esetleg valami botswanai kora romantikus szimfóniát. Biztos akad dögivel.

Elszigetelt majrézásnak tűnhet a problémafelvetés, de amerikai újságok már jó ideje cikkeznek a klasszikus zene rendszerszintű, inherens rasszizmusáról (különös tekintettel Beethoven V. szimfóniájára, amely elitizmusából fakadóan maga a kottafejekbe öntött kirekesztés), nemrégiben a német közszolgálati ZDF egyik újságírója is kesergett ez ügyben egy keveset (ő a rasszizmus bizonyítékaként mutatott rá arra, hogy a zenekarok mellett a nézőtéren is kevés a fekete), legutóbb pedig karácsony napján a Cambridge-i Egyetem lapjában olvashattunk elmélkedést arról, hogy ha száműznénk a koncerttermekből Beethovent, azzal se lennénk sokkal beljebb, mert – kapaszkodjunk meg – Mozartot játszanának helyette. A klasszikus zenét kedvelő közönség ugyanis klasszikus zenére vágyik, a begyöpösödött mindenit neki.