Kultúra napi kalendárium

2021. január 22. 11:38

A kultúra: levegőből mintázott titok. Ha hagyjuk magunkat beavatni, az örökkévalóságot ízleljük általa.

2021. január 22. 11:38
Muray Gábor
Mandiner

A cikk eredetileg a Mandiner hetilapban jelent meg

Kölcsey krisztusi korba lép, és elvonul az Olajfák hegyére, Csekére. Önként választott remeteség: az irodalmi élet után vágyódó íróból falusi gazda lesz. Művel és művelődik. Amikor 1823. január 22-én felkiáltójelet tesz a  Himnusz tisztázatának végére, nem lehet róla fogalma, miért is lenne, hogy ez a pillanat maga az öröklét, mint ahogy arról sem, hogy három héttel korábban, újév hajnalán Kiskőrösön (Szabadszálláson…) megszületett Petrovics Sándor. A vagabund, költő és polgári punk, Petőfi. 1989 óta minden év elején erről a kulturális szempontból mindenképpen mozgalmas januárról emlékezünk meg. Pirkadt. A reformkor hajnala volt. (Tetszettek volna? Tetszettek.)

A Himnusz kéziratának befejezési dátuma bő harminc éve a nemzeti egység megszületésének ünnepe. Kölcsey műve előtt, a magyar nép zivataros századaiban a nemzet fogalma mást jelentett. A felekezetiség fontosabb volt, ünnepekkor a katolikus magyarság a Boldogasszony anyánkat, a reformátusok a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt énekelték, vagy mindnyájan, közösen és titokban a Rákóczi-nótát.

Kölcsey költeményét a magyarok közmegegyezése hamarosan nemzeti imádsággá emelte,

a vers bekerült a zsoltáros- és imádságoskönyvekbe. A folyamatot senki sem szervezte, irányította, finanszírozta – a nép helyezte a nemzeti identitást ezzel a felekezetiség mellé és fölé. Kölcsey már nem érheti meg, amikor Erkel Ferenc megnyeri a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot, és 1844. július 2-án bemutatják a művet a Pesti Magyar Színházban, vagy amikor 1844. augusztus 10-én először adják elő rendeltetésszerűen a Széchenyi gőzhajó avatásán. A huszonegy éves Petőfi ekkor éppen Pesten időzik, tehát akár jelen is lehet a Himnusz dallamainak első felcsendülésekor. Nem biztos, hogy tudja: egyidős a nemzeti fohásszal, a magyar kultúra szimbólumával.

A kultúra szó etimológiájáról (jelentése a latin művelni, művelődni szóból ered – a magyar ugyanazt a szót használja a föld és az ember művelésére) eszembe jut korunk egyik legfontosabb magyar parasztregénye, A rög gyermekei. Oravecz Imre trendtagadó, monumentális trilógiájáról kevés szó esik, pedig az elmúlt húsz év egyik legfontosabb „kulturális produktuma”, az alázatos küzdelem, a természetszeretet és a földművelés szívhez szóló himnusza, amely a 21. században hordozza magában a nemzeti egységet. 

A kultúrát, amely nem szétválaszt, hanem meg- és összetart.

Az influenszerkor olvasójának beavatás ez a regény, kérges lesz tőle a tenyere, de megnyílik a lelke.

Oravecz három generáció életét meséli el A rög gyermekeiben csendes szemlélődéssel, precíz aprólékossággal, mérnöki távolságtartással és a magyar nyelv iránti olyan tisztelettel, amelyről nehéz elfogódottság nélkül beszélni. A száz évet felölelő családregény az 1850-es évekkel, a paraszti önállósodással kezdődik, majd a középső generáció amerikai kivándorlásával folytatódik, és a harmadik, az újhazában született nemzedék hazatérésével ér(ne) célegyenesbe, amikor végül a földműves önbecsülését beszántja a Magyar Népköztársaság.

Nagyjából ekkortájt, 1943. január 22-én megszületik Budapesten Cseh Tamás. Pesti bárd, bakonyi indián. 1988-ban Csengey Dénessel közös lemezén csavar egyet a Boldogasszony anyánk kezdetű, korai himnuszunkon: „Én meg öledbe fúrt arccal, / káromkodó kedvben, / utoljára mondom, / utolsó percemben, / hogy Magyarországról, romlott hazánkról, / ne feledkezzél meg szegény magyarokról!” Repedeznek a falak. Még ugyanabban az évben a Hazafias Népfront Országos Tanácsa határoz a magyar kultúra napjának megtartásáról, amelynek legelső alkalmán, 1989. január 22-én meghal Weöres Sándor. Bóbita és galagonya. Ember, kobold és angyal. Előtte még leírja nekünk: „Mit málló kőre nem bizol: / mintázd meg levegőből. / Van néha olyan pillanat / mely kilóg az időből, / mit kő nem óv, megőrzi ő, / bezárva kincses öklét, / jövője nincs és multja sincs, / ő maga az öröklét. / Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibbent – / így néha megérezheted / önnönmagadban Istent: / félemlék a jelenben is, / és később, mint az álom. / S az öröklétet ízleled / még innen a halálon.”

Bartis Attila, aki nem máskor, mint 1968. január 22-én született, írja frissen megjelent könyvében: „Ha Isten valóban az időtlenségből és teljességében látja a világot, akkor valami olyasminek láthatja azt, mint mi egy olyan fényképet, amin rajta van minden pillanatunk, meg nagyapáink és unokáink minden pillanata.”

Különös találkozások, titokzatos egybeesések, időtlenség és teljesség. A kultúra: levegőből mintázott titok. Ha hagyjuk magunkat beavatni, az örökkévalóságot ízleljük általa. 

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 20 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
annamanna
2021. január 22. 15:43
Ha már Petőfi többször szóba került a posztban, akkor megjegyzem: "A rokonok felmenőinek visszaemlékezései alapján Petőfit csak keresztelni vitték Szabadszállásról Kiskőrösre. Berta Sándorné bábaasszony maradt Petrovicsnéval otthon és Höss Józsefné bábaasszony vitte magával a gyermeket, Pandur József későbbi főbíró hajtotta a lovakat. A költő dajkája Pőcze Györgyné volt." https://hu.wikipedia.org/wiki/Pet%C5%91fi_S%C3%A1ndor#Pet%C5%91fi_sz%C3%BClet%C3%A9si_hely%C3%A9nek_%C3%A9s_id%C5%91pontj%C3%A1nak_k%C3%A9rd%C3%A9se Ezt érdemes megjegyezni: Petőfi dajkája a szabadszállási Pőcze Györgyné volt!!! Teljesen nyilvánvalóan ugyanaz a család, ahonnan később Pestre került - cselédnek - Pőcze Borbála. Milyen sokatmondó a kultúra tekintetében a helység neve - SZABAD SZÁLLÁS.
annamanna
2021. január 22. 15:38
Más poszthoz írtam az előbb, csak bemásolom: Jó, mondjuk Joe Arpaio is elég kreatívan megoldotta Tent Cityt, de összességében a kreativitás valóban olyan személyiségjegyeket és körülményeket igényel, amik szabadságot biztosítanak, szabadságra törekszenek. Nem véletlen, hogy az ősi Kína, ami hihetetlenül elöl járt a találmányaival, egy idő után totálisan leállt, mindenféle újítás és kreativitás kiveszett belőle, és Mao idejére gyakorlatilag az éhhalál szélére kormányozta magát. Most is lopásból élnek, lopják a technológiát. Háborúban hallgatnak a múzsák, és általában a nagyon nyomasztó, diktatorikus körülményeket sem bírják. A magyart Nobel-díjasok mindegyike külföldön élt és alkotott (ha Karikó Katalin Nobel-díjat kap, akkor ez rá is igaz) - mert egyszerűen nem tudtak szabadon dolgozni és fejlődni itthon. Mindegyikük lelépett, Karikót is beleértve. Az ókori Egyiptomra, ahol "milliók egy miatt" éltek, is az volt jellemző, hogy évezredeken át szinte semmit sem változott. Kibújt a földből, hirtelen megjelent hatalmas csodákkal, aztán évezredekig nem is lépett onnan előbbre sehova. És mutatok neked még valamit, ami nagyon durván igazolja ugyanezt: "42 ezer éves lehet a világ egyik legkorábbinak tartott figurális ábrázolása, a Sváb-Alpok egyik barlangjában talált Oroszlánember. (...) A szobrot elefántcsontagyarból, kovakőkéssel faragták ki, majd bőrrel és emberi nyállal csiszolták fényesre. Az újabb kutatások azóta azt is kiderítették, hogy a szobor elkészítése összesen 400 munkaórát vett igénybe, a nemes feladatra pedig külön kijelöltek valakit, ami azt sugallja, hogy a cro-magnoni közösség megbecsülte a napi vadászatokból és gyűjtögetésekből ily módon kivont művészeket." http://jovonkamultunkbankerese.. Irtózatosan profi műalkotás, és ELTARTOTTÁK bazdmeg azokat a művészeket, akik ilyeneket csináltak, 42 ezer évvel ezelőtt, amikor még a neandervölgyiek se haltak ki, és tele volt Európa oroszlánnal meg mamuttal és egyéb hatalmas ragadozókkal, amik csak később pusztultak ki. Ezek az emberek még látták az európai oroszlánokat és mamutokat, és eltartották azt, aki ebből szobrot csinált. És elképesztően professzionális, nyállal simára csiszolva, ez félelmetes. Ráadásul elképesztően ELVONT gondolat az oroszlánfejű emberalak. Az összes barlangrajzon valóságos állatok vannak, harci jelenetek, amikor pici emberek próbálják ledárdázni a nagy állatot, ilyesmi - de az oroszlánfejű ember egy totálisan képzeletbeli lény, a valóságban ilyen nincs, és nemhogy képesek voltak elvontan gondolkodni, de hajlandóak voltak ilyen brutális mennyiségű energiát rászánni a szobrocska elkészítésére - és még ki tudja, mire, amit ugye nem találtak meg. A lényeg itt is az alkotás szabadságának biztosítása. Anélkül nem megy. Észak-Koreából soha nem fog kikerülni semmiféle komoly kreatív alkotás, ők most Kína bedolgozói, és ennyi. A szabadságra lehet más kifejezést is használni - bizalom. A kreatív alkotáshoz, és az ezen alapuló fejlődéshez bizalom szükséges, mondjuk egyfajta általános társadalmi bizalom. Ahol ez kiveszik, ott kihal a fejlődés lehetősége. Nézzük meg pl, mi történik, ha a facebook eszméletlenül cenzúrázni kezd, és eluralkodik benne a paranoid szorongás - az egész elkezd tönkremenni, és hamarosan teljesen összedől, ez máris várható. Pedig eleve egy elég jó kis kreatív ötlet, amit mindenféle kreatív ötletekkel továbbfejlesztettek. De ha a szabadság légkörét felváltja a bizalmatlan hisztéria, agresszív elnyomás, paranoid szorongás, akkor ott vége mindennek.
74bro
2021. január 22. 14:29
A kultúra akkor tud kiteljesedni, ha az alkotó ember lelkének finom rezdülései összecsengenek a szociális közeg által biztosított megnyilvánulási lehetőségekkel. Szókratész és a polisz, Dante és Firenze, Dosztojevszkij és a megváltást szomjúzó orosz néplélek - ami a felszínen gyakran konfrontálódik, valójában egy tőről fakad, összetartozik. Kire fognak emlékezni a mai világból? Az biztos, hogy ő csendben van, most csendben kell lennie; talán egy méltóbb utókor fedezi fel majd magának.
ergo07
2021. január 22. 14:03
Köszönjük ezt az írást
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!