A magyar balett újra szép lesz, méltó régi nagy híréhez! És mégis, gyakorta olvasni gyalázó hangnemben íródott tollforgatásokat, amik lekicsinylik, pellengérre állítják az aktuális, művészeti pályázaton bemutatott és 2018-ban elfogadott igazgatói koncepciót.
Savanyú a szőlő, gondolhatjuk,
elnézve az operaházi előadások átlagon felüli nézőszámait és a generált bevételeket. Az idei Diótörő-szezonban 600 milliós árbevételt könyvelhetett el az intézmény. Idén rekordszámú előadáson ejtettek ámulatba kicsiket és nagyokat a Nemzeti Balett és Balettintézet művészei, és kikerült a teltház tábla, pedig a szakma egyes nagyjai már ősszel legyintettek: apad az igény a klasszikus értelemben vett karácsonyi Csajkovszkij-etűdre. Szárba is szökkent egy másfajta, korszerűbbnek gondolt Diótörő az Operettszínház produkciójában, ami a virtuális világ gondolatiságát igyekezett tükrözni, annak minden profanitásával egyetemben.
A Solymosi-féle balettvíziókat, csakúgy mint az emblematikus és a végletekig eredeti Ókovács-megközelítést, talán leginkább a szakrális és profán közötti ellentétekben lehet tetten érni. Napjaink egyik legnagyobb értéke a csipetnyi szakralitást a mindennapokba belopó művészet, legyen az alkotó vagy táncművészet egyaránt. Ezt őrzi az Operaház és a Nemzeti Balett is, fontolva, és nem az elvárt, trendszerű progresszió mentén haladva. Elég egy pillantást vetnünk a Keresztény Évad repertoárjára ahhoz, hogy részt vehessünk az értékőrzésben.
Solymosi Tamás sokak szemében megosztó személyiség. Mint minden valamire való vizionárius, mondhatnánk.