A progresszív adózás morális kötelesség

Marcsó Kristóf itt megjelent írásában vitába bocsátkozott velem, amiért a többkulcsos progresszív adózás bevezetése mellett érveltem, morális és praktikus érveket is felhozva az egykulcsos adórendszer mellett. Kezdjük az előbbiekkel: Marcsó nagyon helyesen azt mondja, hogy az adózás egyben morális kérdés. Én még ennél is tovább mennék: az adórendszer a legalapvetőbb vonása egy állam és közvetett módon egy társadalom milyenségének. Az adórendszer mondja el a legtömörebben, hogy mit gondolunk magunkról, a közösségi létről, a teljesítményről és a szolidaritásról. Ezért nekem a Fidesz adórendszerével, a Fidesz által működtettet állammal elsősorban pont morális problémáim vannak: ha ugyanis lehántjuk a nemzetről, összetartozásról és közösségről szóló szép szavakat, akkor az adórendszer és a gazdaságpolitika alapján egy olyan államot látunk, amely azokat támogatja, akik valójában egyáltalán nincsenek rászorulva, azokról pedig egyszerűen megfeledkezik, akiknek szüksége lenne a segítségre. Pont olyan folyamatok katalizátora, melyek enyhítése indokolja az állam létezését. A piaci folyamatokat legfeljebb politikai szempontok alapján korrigálja, de a szolidaritás, a társadalmi különbségek csökkentése nem célja, sőt inkább ellensége. 

Abban igaza van Marcsónak, hogy a progresszív adó melletti legfőbb érv az szokott lenni, hogy csökkenti a jövedelmi különbségeket, csak utána ezt az érvet elengedi, ezzel nem foglalkozik. Tényleg a jövedelmi különbségek csökkentése az egyik legfőbb érv a progresszív adózás mellett, és ráadásul igaz is. A felmérések szerint a jövedelmi, és ezen keresztül a vagyoni és társadalmi különbségeket tényleg szinte csak ez csökkenti hatékonyan. Ha ezekhez még hozzávesszük azt a morális állítást, hogy hogy a létminimum összege alatt adóztatni erkölcstelen dolog, hiszen ott a teherviselő képessége az adózónak nulla, akkor ki tudjuk jelenteni, hogy a jövedelmi különbségek csökkentése a progresszív adón keresztül igenis morálisan támogatandó cél. 

A morális céloktól függetlenül  a Fidesz adópolitikája sokszor praktikus szempontból eltér az egykulcsos adótól: hiszen

Ha ehhez hozzávesszük, hogy volt már olyan Orbán-kormány, ami vígan működtetett progresszív adórendszert akkor rá kell jönnünk, hogy egy alapvetően neoliberális dogma az, ami miatt most már (részlegesen) egykulcsos adó pártiak és ellenségnek tekintik a progresszív adózást. 

Ez pedig az az érvelés, ami Marcsó cikkében is többször felbukkan: ha az állam esetleg túl nagy biztonságot garantál, az elveszi a gazdasági szereplők, elsősorban a munkavállalók motivációját. Ez a legfőbb probléma a Fidesz adórendszerével: az emberekkel szembeni bizalmatlanságból indul ki. 

Ezzel már részben át is kanyarodtunk a gyakorlati problémákra. Mert a valóságban a gazdasági teljesítmény szempontjából a biztonság sokkal előre valóbb, mint a kiszolgáltatottság, főleg ha a Marcsó által is sokat emlegetett közvetett hatásokat is nézzük. Ha a munkavállalókat vagy a vállalkozásokat nem a nélkülözés fenyegeti, akkor nem csak jobb teljesítményt nyújtanak, de sokkal rugalmasabbá válik az egész gazdasági rendszer, hiszen minden szereplő bátrabban hoz döntéseket, vállal kockázatot vagy változtat. De ennél is fontosabb, hogy bátrabban fogyaszt, megteremtve ezzel az ország valódi szuverenitásához nélkülözhetetlen belső keresletet. Valójában pont azért nem sikeres a Fidesz gazdasági szabadságharca, mert a magyar családok anyagi helyzete ma leginkább egy fordított tölcsérrel írható le, melyben csak egy nagyon szűk réteg engedheti meg magának azt a fogyasztási szintet, ami nélkülözhetetlen lenne a gazdasági önállósághoz. A szolidaritás, a társadalmi különbségek csökkentése nem csupán morálisan helyes, hanem gazdasági szempontból is racionális, mert az így átcsoportosított jövedelem nem eltűnik, hanem pont sokkal nagyobb hatékonysággal jelenik meg a gazdaságban. 

Marcsó szerint a progresszív adórendszer legnagyobb hibája, hogy bonyolult. Ez talán még igaz is lehetne, ha pusztán a személyi jövedelemadóra szűkítenénk a vizsgálatot, de az adórendszert egyben érdemes vizsgálni. Márpedig, ha így teszünk, akkor látjuk, hogy az elmúlt tíz évben nem sokkal jutottunk közelebb a söralátét méretű adóbevalláshoz. A Fidesz adórendszere egy ugyanolyan toldozgatott-foldozgatott, átláthatatlan rendszer, melyben több a kivétel, mint a normális ügymenet. Nem az adókulcsokon múlik egy adórendszer átláthatósága, hanem a következetességén, márpedig ezzel a Fidesz sem vádolható.

Végül a szerző azzal érvel, hogy a többkulcsos adó újra felerősítené az adóelkerülést. Ez azonban tévedés: nincs olyan adat, ami azt mutatná, hogy azokban az országokban alacsonyabb lenne az adóelkerülés, ahol egykulcsos az adórendszer, vagy ahol alacsonyabbak az adók. Egyszerűen azért, mert az adóelkerülés sokkal inkább függ az állami szolgáltatások minőségétől, mint az adórendszertől. Az adózási morálon sokkal többet javít, ha az emberek azt látják, hogy az legalább olyan felelősen bánik a pénzükkel, mint ők a jövedelem náluk maradt pénzével. Az adózási morált sokkal inkább kell félteni az omladozó szociális intézményektől és a válság idején is erőltetett látványberuházásoktól. Az adózási morál akkor van veszélyben, ha az állam elsősorban nem kiérdemelni, hanem kikényszeríteni akarja az adófizetést. 

Valamit még fontos leszögezni ezen a jobboldali felületen. Az egykulcsos adózás, az alacsony társasági adó és a tőkejövedelem alacsony adóterhelése a neoliberalizmus maga. A szó szótári definíciója. A nyolcvanas évek globális pénzpiacai által erőltetett gazdasági előírások része, az IMF és a Világbank kedvence, mindenki idézze maga elé a volt MSZMP-tag Bogár László bármelyik publicisztikáját és folytassa ezt a bekezdést csápokkal és szivattyúkkal. Ebből valami következik:

A kettő együtt nem megy.