Ugyanazok

„Nem szólalhat meg engedély nélkül sem a kórház igazgatója, sem valamelyik osztályvezető főorvosa a járvány napjaiban tapasztalt anomáliákról, mert abban a pillanatban az állásával játszik. Még a nyilatkozásra felhatalmazott, állami vezetői rangban lévő tiszti főorvos is megválogatja, milyen kérdésekre kinek válaszol, és kinek mire nem. Talán mielőtt kilép a mikrofon elé, neki is egyeztetnie kell a felettesével (talán egyenesen a miniszterelnökkel) minden mondatot?

Nem állhat kamera elé az iskola vagy az óvoda vezetője, és nem panaszolhatja el a nyilvánosságnak, ha mondjuk áldatlan állapotok uralkodnak az intézmény mosdójában, mert manapság ez is elég a megbélyegzéshez, netán az állás elvesztéséhez. Aki pedig illetékes volna megszólalni egy kerületi, városi állami hivatalban, most menekül a kérdező elől, mint korábban a képviselők tették a Parlamentben.

Az embernek egy bizonyos koron túl olyan érzése támad, mintha egyszer, valamikor a ködbe vesző múltban átélt volna valami ilyen világot. Akkor mindenki tartott az egy lépcsővel felette trónoló hivatalnok rosszallásától. Aki magas pozícióban ült a székében, akkor kapott elismerést a nála még magasabb szintről, ha a kötelezettségét már-már vakbuzgó elszántsággal látta el. Akkor volt jó káder, ha az elhivatottság, a hajthatatlanság, az állhatatosság, a tántoríthatatlanság, a rendíthetetlenség mintaképének látszott.

Volt egy történelmi pillanat, amikor úgy tűnt, valami más kezdődik. De az a pillanat is, mint sok más az elmúlt harminc évben, tovatűnt. Mintha Bródy Jánosnak lenne igaza: csak azt ne mondja valaki, hogy ma is, ott, azokban a magas pozíciókban ugyanazok ülnek!”