Politikai ellenállás mint önpromóció

„Az impulzusellenzéki értelmiségi nem politikai döntéshozó, csak szemlélődik. Nem ír politikáról (legfeljebb kommentet), de válaszol, ha kérdezik. És folyton megkérdezik. Az impulzusellenzéki értelmiségi ilyenkor nem nyilatkozik másképp, mint az utca embere, pedig önképe szerint ő szemléletet és véleményt formál. Legfeljebb hűvös szakértő, aki ezúttal is látta-mondta előre, míg az utca embere kapkodva és szívből beszél, így nehezen is fejezi ki magát, indulatos és elkeseredett. Az impulzusellenzéki értelmiségit komolyan veszi a tévénéző, az utca emberét – önmagát – kineveti.

Hiába a csatakiáltássá áramvonalasított közhelyek, az impulzusellenzéki értelmiségit újra felhívja majd az RTL Híradó, ő pedig akkor sem hárítja el a kérdést, ha nincs megvilágító erejű mondanivalója. Eközben nem is kockáztat betevő falatot azzal, ha nem vigyáz a szájára. Ráadásul régóta közismert, tehát tekintélyes odaszóló. A privilégiumok kényelme neki láthatóságot szállít, közönségnek pedig nem új fénytörést, hanem csupán megerősített indulatot.

(A tekintélyelvűség, a politikai ellenfél külsejére való utalgatás, a megvezetett nép lehordásának és kioktatásának sportja és a részvétlen és kegyeletsértő történelmi analógiák mind-mind részei úgy az impulzusellenzéki közbeszédnek, mint a NER-nek, amelynek az impulzusellenzéki értelmiségi természetesen az ellenfele, hiszen a NER bukásának szükségességével és reményével kecsegteti azokat a dühös és kevésbé privilegizált tömegeket, akik figyelnek a szavára.)”