Mind beledöglünk a férfiak és nők versenyeztetésébe!

A verseny a férfiak termelési kódja. Egymáshoz méricskélik magukat, és ez hajtja a csapatot előre. Az iparosodás és városiasodás hajnalán a teremtésből (a családból) először a férfit emelték ki és tették kizárólag termelővé. Most meg a nőkön a sor! De ki marad, aki az emberi lét folytonosságát biztosítja? Hisz nemcsak létszám kell – abban is nagy a baj –, hanem olyan új generáció, aki a jobb világot építő erkölcsi értékrendet átveheti elődeitől, illetve olyan családban nevelkedik, amelyik nem veszi el a kedvét a gyermekneveléstől és mindezek tovább örökítésétől a maga során. Itt az idő felismerni, hogy férfi és nő gyilkos versenyeztetésébe mind beledöglünk. 

Látni kell:

Nem a felhalmozás, hanem a túlélés volt a tét. A versenyző férfiak is az együttműködés útjának keresésében voltak érdekeltek. Egymással és a nőkkel is! A társadalom ősi érdeke éppen a közösségek tagjai közötti versengés csillapítása volt. Együtt kellett a sűrűn jövő nehéz időket átélni, az állandó és mindenkire kiterjedő versengés olyan feszültségeket vitt volna a rendszerbe, amelyek rengeteg társadalmi erő elvesztését hozták volna. A kaláka, a közös kukoricafosztás, a földek határainak kőbe vésése, a hagyományok, a kulturális szabályok, a civilizációs tiltások, sőt a vallás is ezt a közösségen belüli versengést voltak hivatva csökkenteni.

De a város és az iparosítás, majd a technológiai forradalom mindent megváltoztatott. Az egyre koncentrálódó tőke érdekében, (hogy egyre kevesebb ember kezében egyre több pénz összpontosulhasson) már mindenkire, férfiakra és nőkre egyaránt szükség lett a „termelésben”. És mindenki versenyeztetésére is szükség lett. Mert ugye ismerjük a globalizációt tápláló gazdasági mechanizmus fő szlogenjét: „a hatékonyságnövelés (azaz a profitmaximalizálás) eszköze a verseny”. Ebből a

Nagyon érdekes, ahogy ezt a médiahadjáratok mellett az együttműködésnek álcázott vállalati verseny keretein belül teszik. Mindennap beszélnek nekünk a kooperációról, kommunikációról, asszertivitásról, csapatszellemről, de minden résztvevő tudja, hogy állandóan mérlegen áll és grammra mérik a teljesítményét, összehasonlítva másokéval. Olyan embereknek kell együtt dolgozni, egymást segíteni, akik közben embertelen versenyben vannak éppen egymással egy következő projekt fizetésemeléssel járó vezetéséért, egy negyedéves bónusz megszerzéséért, a főnök következő leépítéskor létfontosságú szimpátiájáért. Az egymással maximálisan versenyző felek annyira működnek együtt, amennyire az érdekeik ezt minimálisan megkívánják. Végletek között darálódunk. El is nevezték a mókuskeréknek. Csoda-e, ha tönkremegy az egészségünk, kiégünk, depressziósak, szenvedélybetegek, függők társadalmát éljük. 

Férfi és nő globális versenyeztetése abszolút nem komfortos a férfiaknak! Nem értik, menekülnek, hátrálnak vagy fű alatt tesznek keresztbe, ahol tudnak. De most képzeljük el a nőket! A munkahelyeken megszakadnak éppen azért, mert otthon nincs férfi és kell a pénz, kell a létfenntartás. Közben állandóan félelemben vannak tartva a média által, hogy ha van férfi, az biztosan átveri, elhagyja őket, nekik kell minden biztonságérzetükről és gyermekeik biztonságáról is egyedül gondoskodni. A munkahelyi túlterheltségen felül a gyermekeik érdekében még beleállnak a családi és közösségi felelősségvállalásba is. És mindezzel a hátizsákjukban folyamatos versengésre tüzelik, szólítják, kényszerítik őket a már eleve ebbe belegebedő, de azért foggal körömmel küzdő férfiakkal!

Tudjuk, hogy a férfiak szívesen versengenek egymással egy célért, de egymás ellen és a nők ellen soha. De ahhoz, hogy egy férfi ugyanolyan vehemenciával és könyörtelenséggel küzdjön egy nő ellen, mint ahogy azt egy férfival szemben tenné, egész kulturális, sőt biológiai meghatározottságából fakadó korlátait kellene megsemmisítenie. Le kellene bontania magában a nőről alkotott idealizált képet. Ahhoz,

a férfi szempontjából. Valójában férfiként, sőt férfi ellenségként kellene ilyenkor tekintenie a nőre. Ennek a folyamatnak a belső útja a legtöbb férfi számára járhatatlan. Miért bontaná le, tenné ellenséggé a nőt magában? 

Nem emberi ez egyik nemnek sem! Elég volt! Letennénk ezt, mert a lelkünk mélyén tudjuk, hogy férfi és nő kiegészítik egymást. Pedig ma már egyetlen terület sem marad, amit ne kezelnének versengési terepként azok, akik manapság a nők nevében lépnek fel fogadatlan prókátorként. Minden téren bizonyítani akarják, hogy a nők legalább olyan jók, vagy jobbak, mint a férfiak? És ha férfi és nő káros versengéséről van szó, akkor hiszem, hogy itt elsősorban nem az egyenlő munkáért természetes egyenlő bér és nem a zsíros pozíciókért való küzdelem a téma. Hanem ez a kegyetlen hajsza, ami tönkreteszi az életünket és a gyermekeink jövőjét, csak profitot és hamut hagyva maga után.

Férfi és nő versengése nem nyerhető meg. Mi lenne, ha valamelyik győzne?

Örülni kell, ha a társadalomszervezés vezetői ezt problémaként felismerték! Talán látható, hogy mekkora erő kell nekünk ahhoz, hogy a folyamatosan egymás ellen tüzelő harsogás ellenére meghalljuk a csendet. Meglássuk az élet-célt, és megfogjuk a másik kezét. Megtartsuk a kultúránkat, csökkentsük az energiavesztő versengést, és felneveljük a gyermekeinket. Szövetségben.

Mert nem olyan világ lesz, amilyen gazdaságot, technológiát, infrastruktúrát összeversenyzünk ma, hanem olyan, amilyen gyermeket nevelünk. Csak a jó emberek fognak jó gazdaságot, jó technológiát, jó infrastruktúrát teremteni! Ez a mi felelősségünk a holnapért. Ma.