Számítani lehetett arra, hogy a néhány héttel ezelőtti Franciaország elleni terrortámadásokat követően a muszlim világ demagógjai és opportunistái politikai előnyt akarnak a helyzetből kovácsolni.
Douglas Murray brit újságíró és esszéista válasza a Franciaország elleni, egyes muszlim és angolszász országokban terjedő hisztériára
Bár soha nem szenteltem néhány óránál többet a baloldalra, azt mondhatom, hogy vannak ennek a politikai családnak tiszteletreméltó vonásai. Mindenekelőtt a szolidaritás erénye. Az utóbbi hetekben mégis rettentően kevés volt a szolidaritás Franciaország mellett – minden politikai oldalról. De ez az ő szégyenük, nem Franciaországé.
Természetesen számítani lehetett arra, hogy a néhány héttel ezelőtti Franciaország elleni terrortámadásokat követően a muszlim világ demagógjai és opportunistái politikai előnyt akarnak a helyzetből kovácsolni. Valahányszor alkalom kínálkozik arra, hogy Erdogan a világ muszlimjainak vezetőjeként mutatkozzon, ki is használja azt. Erdogan nem hülye ember. Egyszerűen rosszindulatú. Olyan, aki élvezi a lehetőséget, ha úgy tehet, mintha a francia kormány intézkedései és politikája a világ összes muszlimja ellen irányulna.
Úgyszintén Imrán Hán, Pakisztán miniszterelnöke. Néhányan még emlékezhetünk Imránra krikettjátékos és playboy korából, a londoni éjszakából. Ma azonban ő egy szigorú tekintetű mullah. Aligha meglepő tehát, amikor azt állítja, hogy Macron elnök hangzatos beszéde valójában „szándékosan provokatív a muszlimok irányába”. Hán egy olyan ország vezetője, ahol a föld legszánalmasabb életkörülményei találhatóak. Franciaország megsértésével eltölteni egy napot tehát megkönnyebbülés számára, addig sem kell a reformokkal foglalkoznia, amelyeket hazája életkörülményeinek javítása érdekében kell végrehajtania.
Ami ennél meglepőbb, az az azoktól érkező rágalmak a francia elnök és a köztársaság felé, akik a múltból jól tudják hogyan épült fel Franciaország.
Szeretném elmondani, mennyire csodálom én és sokan mások, Franciaország partjaitól távol, a francia nemzetet.
Az elmúlt hónapban a New York Times, a Financial Times és más egykor jóhírű újságok vétkes cinkossággal azt állították, hogy Macron elnök képtelen különbséget tenni egy dzsihadista és egy muszlim között.
Az elmúlt hét történéseinek eszkalációja megrázó. Egy Karen Attiah nevű személy, a Washington Posttól (egy szintén „komoly” újság) hangzatosan kijelentette, hogy a törvény („a köztársasági elvek mentén” – a szerk.), „kifejezetten a muzulmán gyermekeket célozta”. Amikor ezzel az aberrációjával szembesítették, végül elismerte, hogy az írottak tartalmazhatnak „némi hibát”, de „naivak volnánk azt hinni, hogy ez a törvény nem vezet olyan légkörhöz, amely a muszlimok számára még több szenvedést okoz”. Szerinte „Franciaország olyan ország, amely nem lát semmi kivetni valót a muszlimok jogtiprásában”, bizonyítékként a katari média, az Al-Dzsazíra cikkére hivatkozik.
A katari újságírók egyetlen alkalmat se szalasztanának el, hogy csatlakozzanak ehhez a frankofóbiához. Egyikük, Sana Saeed egyenesen azt írja, hogy „amitől egykor tartottunk, hogy az Egyesült Államokban a muszlimokkal történik, az most éppen Franciaországban történik – gőzerővel. És ez ugyanolyan elviselhetetlen, mint amilyen ijesztő nézni. A francia fasizmus mindig is a felvilágosodás leszármazottjaként tetszelgett”. Saeed némi ellenállásba ütközött, amint az várható volt, de mint mindenki más, meggondolta magát, anélkül, hogy kijelentette volna, hogy Franciaország megpróbálja „kriminalizálni” a muszlim „kultúrát és hitet”, sőt odáig megy, hogy Franciaországot „teljesen fasisztának” írja le. Érdemes elgondolkodni azon, hogyan reagálna Saeed dohai munkáltatója, ha kis államának tizedét kellene elviselnie annak, amit az iszlamisták az utóbbi években Franciaországgal műveltek.
Talán érthető, hogy az Al-Dzsazíra pazarolja az idejét az effajta rágalom terjesztésére. De láttunk olyan embereket is, mint Heidi N. Moore, a Wall Street Journal és a The Guardian nevű kis baloldali napilap riportere, Twitteren írta a fent említett törvény kapcsán, hogy „Gratulálok Emmanuel Macronnak a hitleri ifjúság-modell újrafeltalálásához.”.
Ellenfeleitek szüntelen moraja ugyanolyan aljas, mint barátaitok hallgatása. Ez nem rátok, rájuk nézve szégyen.
Az országa ellen terjesztett hazugságok nem csak felháborítóak, de veszélyesek is. Úgy tűnik azonban, hogy az azokat terjesztő embereket ez egyáltalán nem zavarja. Természetesen az iszlamisták terméke mellett egy betegség szindrómája is, ami az amerikai baloldalt sújtja. Amely nemcsak vakon rasszista volt „internacionalizmusában”, de azt is állítja, hogy a baloldal emberei nem szerethetik és nem csodálhatják hazájukat.
Ugyanakkor ismétlem, hogy velük van a probléma, és nem Franciaországgal. Más lenne a helyzet, ha Amerika annak csak a negyedét megtapasztalta volna, amit Franciaország az elmúlt években átélt. Ha az amerikaiak megéltek volna egy évet (és még inkább ezt a hónapot), kezdve a névtelen amerikaiak mészárlásával, egészen odáig, hogy egy papot lefejeznek az Ötödik sugárúton szentmise közben a Szent Patrik-székesegyházban, akkor talán kevesebb lenne a tudatlanság és franciaellenes intolerancia az amerikai média részéről.
A lokálpatriotizmus nem mentség. Volt idő, amikor Franciaország mostani kritikusai megértették volna, hogy a köztársaságnak nemcsak joga, hanem kötelessége is megvédeni állampolgárait, valamint maga dönt arról, hogy mely törvényeket hirdeti ki polgárai védelme érdekében.
A jelenlegi trendek ellenére szeretném elmondani, mennyire csodálom én és sokan mások, Franciaország partjaitól távol, a francia nemzetet. Csodáljuk ezt a köztársaságot. Csodáljuk az eltökéltségét. Csodáljuk azt a képességét, hogy méltósággal áll szembe mindazokkal, akik alá akarják ásni alapértékeit.
Ellenfeleitek szüntelen moraja ugyanolyan ugyanolyan aljas, mint barátaitok hallgatása. Ez nem rátok, rájuk nézve szégyen. Tehát Franciaország barátainak és tisztelőinek nevében szeretném biztosítani arról, mennyire csodáljuk önt a viharok közepette való helytállásáért, amelyek széttépték volna más, kevésbé erős nemzeteket. Az ő nevükben is szolidaritásunkat fejezem ki.
Douglas Murray legújabb műve (A tömegek tébolya) bestseller Nagy-Britanniában. Murray jelenleg a budapesti konzervatív Danube Institute think tank vendégkutatója.
Chema Rodríguez elsősorban a hozzáállást hiányolta a franciáktól elszenvedett hétgólos vereség alkalmával, bár sem a védekezésünk, sem a támadásunk nem működött, és a játék többi eleme sem volt rendben. Bánhidi Bence pedig arról beszélt, hogy az ellenfél helyett végül saját magunkat leptük meg.
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
Nem sikerült megszorongatnia a magyar válogatottnak Franciaországot Varasdon a dán–horvát–norvég közös rendezésű férfi kézilabda-világbajnokság első középdöntős mérkőzésén.
A Veszprémben légióskodó Nedim Remili pokoli hangulatra és rengeteg magyar szurkolóra számít a varasdi arénában. A franciák világklasszis kézilabdázója többek között arról is beszélt a kedd esti középdöntős mérkőzést megelőzően, hogy mennyire utál Sipos Adrián ellen játszani.
Az új törvénymódosításban bízik a brit miniszterelnök.
Nincs túl jó reputációjuk a jobboldali-populista elnöknél, pedig nagyon igyekeznek.
A diákokkal egy percig sem törődtek Brüsszelben.
A béketárgyalásokra Magyarországot meghívhatják, a németeket és a franciákat nem.
