A jogállam mint liberális konstrukció problematizálásáról

Egyre erősödnek a követelések a magyar ellenzék és az Európai Parlament liberálisai, zöldjei, baloldali részéről, hogy a magyar kormány fogadjon el az EU frissen felvázolt jogállami kritériumait. 

A jogállam szószólói felszólalásainak, megnyilvánulásainak – a jogállam diskurzusának – vizsgálata után megállapíthatjuk: a jogállam fogalma úgy tűnik fel, mint valami természetes, természettől adott fenomén, mely valójában létezik „ott kint”; melyet pusztán felismerünk, van lényege, esszenciája. Ez az esszencialista felfogás azonban erősen problematikus. Itt az ideje a fogalom kritikai vizsgálatának.

Mindez azonban öncsalás. Ha a jogállam fogalmát tudományos elemzés tárgyává tesszük, zavaróan meglepő felismerésekre juthatunk. A jogállam a szimbolikus térben a liberálisok önazonosságának és morális felsőbbrendűségének verbális biztosítéka. Számítanunk kell rá tehát, hogy esszenciális mivoltának megkérdőjelezése a liberális törékenység (liberal fragality; DiAngelo, 2018 nyomán) olykor agresszív megnyilvánulásaihoz és kifejeződéseihez fog vezetni; a munkát azonban nem spórolhatjuk meg.

Orbán-Palkó (2019) rámutat, hogy a Albert Venn Dicey brit alkotmányjogász volt az, aki a 19. században Arisztotelész Politika című munkájának „nomarchia” fogalmát „rule of law”-ra fordítva elkezdte azt használni a „jog uralma” értelmében. Azelőtt a nomarchia kifejezést sokféle értelemben használták, például a világ törvényszerűségeinek értelmében. Dicey korában a „rule of law” elengedhetetlen feltétele volt a brit „gentlemen’s agreement”. Michael Oakeshott már „elképzelhetőnek tartotta, hogy a jogállami keretek Nagy-Britannián kívül is kialakuljanak”. 

A németeknél a joguralom jogállammá alakult, ez a Rechtsstaat, melynek fő teoretikusai Robert von Mohl és Max Weber voltak. Itt végleg eltűnik „az autonóm személyek kölcsönös tiszteletén alapuló jogállami keretrendszer, és átveszi helyét egy személyek felett álló (vagy egyenesen személytelen) intézményi struktúra”. Ezt az elképzelést aztán Habermas globálisan terjeszthető termékké szublimálja.

Tovább vizsgálhatnánk, hogy a jogállam konstrukciója mikor milyen tartalommal töltődött fel tértől és időtől függően. 

Talán ennyiből is jól látszik azonban, hogy a jogállam fogalma valójában egy kitalált hagyomány, melynek tényleges jelentéstartománya folyamatosan változott az idők folyamán (Hobsbawm-Ranger 1983). 

A szemfényvesztő módon a jogállamot változatlan jelenségnek és normának tartó, esszencialista felfogásokkal szemben hangsúlyoznunk kell: az a társadalmi normák, társadalmi diskurzusok és a politikai hatalmi viszonyok terméke, mely minden korban inkább tükrözte a domináns társadalmi és hatalmi osztályok potenciálisan elnyomó normáit. 

A jogállam fogalmáról csak annak nyelvi performativitása hiteti el velünk, hogy örök és állandó norma. Valójában azonban ez a performativitás és a folyamatos diskurzus alkotja meg és teremti meg minden alkalommal újra és újra a jogállam aktuális koncepcióját (lásd: Butler 2007; Rorty 1991). 

Ez a nyugati liberális elitek diskurzusában kialakult fogalom pedig kiválóan használható a kolonizáció eszközeként is, elhitetve a kolonizálandó társadalmakkal, hogy annak elfogadása az ő érdekük. Ez a benevolentista,  paternalista diskurzus valójában azonban a kizsákmányolás eszköze, melynek során a kolonizálandó társadalom internalizálja a jogállam kizsákmányoló fogalmát, és kifejleszt egyfajta hamis tudatot, mely naivan elfogadja a jogállam látszólag esszenciális és univerzális – valójában azonban relatív és konstrukcionista – ideáját. 

A jogállam nyelv által teremtett (ál)koncepciója társadalmi hatásának vizsgálata még gyerekcipőben jár, de igyekeznünk kell nem ráerőltetni a vizsgált populációkra saját szempontrendszereinket, és inkább arra kell koncentrálnunk, az érintett társadalmak tagjai hogyan élik meg a jogállamot, s miként érinti, veszélyezteti az az identitásukat. 

Különösen fontos etikai szempont, hogy el kell kerülni a jogállammal kapcsolatos diskurzusok és feltáró munka során, hogy az abban offenzív jelleget látó ágenstesteket ne dehumanizáljuk azáltal, hogy identitásukat sértő, dekonstruáló módon rájuk erőltetjük eme problémás fogalom-koncepciót, ne bélyegezzük meg a jogállam szempontjából nem normatív identitás-konstrukciókat. 

Hosszú távon fontos volna a jogállammal kapcsolatos kirekesztő normák dekonstruálása, a jogállamiság konstrukciójának toleráns, nem normatív és inkluzív átalakítása. Ez azonban még mindig teret enged a kirekesztésnek és megkülönböztetésnek. 

Ki kell mondanunk: minden társadalmat jogállamnak kell tartanunk, ami annak tartja magát, a fogalommal kapcsolatos, különféle, objektívnak mondott kritériumokon alapuló definíciók valójában ugyanis önkényesek és újratermelik azokat a strukturális egyenlőtlenségeket, amelyeket a „jogállami-nem jogállami” aszimmetrikus ellenfogalmai (Koselleck 1997) anticipálnak. Ez az exkluzív (kizáró), bináris fogalompár a legrosszabb, baljós harmincas éveket idézi fel, egyben a barát-ellenség logikába torkollik (Schmitt 2007).

Ha elfogadjuk azt az értelmezési keretet, melynek kiindulópontja a demokrácia inkluzív, egalitárius és pluralista felfogása (mely körül konszenzus uralkodik az akadémiai szférában), akkor felül kell vizsgálnunk a jogállam esszencialista, diszkriminatív, bináris és kolonialista felfogását, melyet egy antidiszkriminációs, inkluzív, lokalista és nembináris értelmezésnek kell felváltania – hosszú távú célként pedig a jogállam és az abban élők szupremácia-érzésének csökkentését, valamint a fogalom felsőbbrendűségi érzést biztosító, konformista jellegéből fakadó „csúszós lejtő” veszélyeit a jogállam konstrukciójának a performatív tér diskurzusában való feloldódását, dekonstrukcióját tudjuk megjelölni (Derrida 2014). 

(Journal of Critical Law Studies, 14:6 pp. 21-24.)