Talán már írják is az SZFE-darabokat

„Kiáll az SZFE diákjai mellett. Miért?

Mert ezek a fiatalok megtették, amit tudtak, amit a tisztaságuk, bátorságuk és felkészültségük diktált, miközben felnőtt módon hihetetlen erőknek álltak ellen. Az egyetemi átalakítási kísérlet is azzal az »einstand« módszerrel történt, amivel számos más esetben élnek a mai Magyarországon. Pillantok alatt elkészül egy törvénytervezet, az érintettekkel nincs valódi szakmai egyeztetés, jó esetben – a látszat kedvéért – megkérdezik őket, a válaszaikat már nem mérlegelik. A törvényt pikk-pakk beiktatják, utána pedig nem képezheti vita tárgyát, hiszen már törvény. Minden ellenkező véleményre ráragasztják a rendszerellenes és kormánykritikus jelzőt, és az egész szakmai kérdés átpolitizált lesz. Ez hosszú távon minden szakmai nívó lezüllesztése.

Milyen darab lenne ebből?

Rendező és író sem vagyok, ezen gondolkodjon más. Talán már írják is az SZFE-darabokat.

Miről szólhat egy ilyen előadás?

Az autonómia mellett való rendületlen kiállásról, de nem tudom... Az a szívszorító, hogy itt alapvetően a 2000-es generáció érintett, a rendszerváltás után születettek. Nagyon fiatalok, huszonévesek, akiket már az előző rendszer szele sem érintett, letéteményesei lehetnek egy tisztább világnak, és nem akarják a generációkon áthúzódó árokásást folytatni, nem értik a bosszút, az átkokat. Nem a reformok ellen vannak, de értelmetlennek tartják a gyűlölködést, és a rendszer nem enged nekik. Sőt, olyan mintha most akarnák megtanítani őket széthúzni és megosztó módon gondolkodni. Ennek semmi köze sincs a nemzettudathoz, kereszténységhez, hazaszeretethez, konzervatív vagy liberális eszmék összecsapásához. Ezek hatalmi játszmák. Lehetőleg a különbözőségeinket hangsúlyozzuk, mert akkor egymás ellen lehet fordítani az embereket. Én meg azt gondolom, hogy mivel különbözőek vagyunk, épp a közös pontokat kell megtalálni. Nagyon fáj, hogy azt kell mondani: a két oldal. Állandó a nyomás, hogy a választóvonal két oldalán mindenki megfogalmazza a különbözőségeket.

Öt éve igazgatja a Radnóti Színházat. Megpályázta újra, ha minden igaz, sikerrel, ami arra utal, hogy hisz abban, amit csinál. Színháza jelenlegi művészi hitele, szakmai rangja, életképessége igazolja, hogy jól választott irányt. Mi az, amire nem gondolt, amikor belevágott?

Tudtam, hogy rengeteg munka, hatalmas felelősség egy színházat, egy társulatot irányítani, gondozni, életben tartani, fejleszteni, reagálni a változásokra. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, tudtam, hogy közben családanyaként is helyt kell állnom. Azt gondolom, hogy nagyjából sikerült megvalósítani, amit szakmailag elterveztem, talán még többet is. Folyamatos építkezésben voltunk, vagyunk, nagyon jó a társulat. Arra viszont nem gondoltam, hogy ez az egész ennyire átpolitizált lesz. Elvárásként jelentkezik mindkét oldalról az, hogy folyamatosan reagálni kell – és nem az előadásokkal. Mindkét oldalról ezt várják tőlem. Ez nagyon lefáraszt. Erre nem gondoltam volna öt évvel ezelőtt. Rabolja az energiát, és nem tölt vissza semmit.”