Miféle kultúra az, ahol csakis a városi, az urbánus gondolkodás létezik?

„A járvány első szakaszában egy össztársadalmi önelemzést lehetett megfigyelni, bölcs szavak hangoztak el arról, hogy mennyire elveszítettük egymást, és ezen változtatni kéne. Aztán, amikor visszatért a szabadság, nem sok maradt az egészből, nem lettünk sokkal önzetlenebbek, toleránsabbak...

Visszazökkentünk. Azt tapasztaltam például az Őrségben, hogy sok-sok ember beleállt az önfenntartásba, abba az életmódba, amely meggyőzni önmagát, hogy képes magának termelni. Amikor azt mondják, hogy az ember földhöz ragadt, arra én azt válaszolom, hogy inkább vagyok önmagam rabszolgája, és érek vissza a földhöz, minthogy egy nagy mesterségesen kreált rendszer hasznos idiótája legyek. Azt ismétlem, hogy míg a művészetnek palotája van, a kultúrának pajtája is van, és a pajta nem a művészetek természetes tere. Emlékezzünk csak arra, hogy az irtó hadjárat a kultúrák mélyrétegét érte el legelőször, amikor az ötvenes évek elején kiirtották a parasztságot, a városban a polgárságot. Kitelepítették, ellopták a földjét, elkergették az állatait, száműzték, kivégezték, és ezzel együtt a kultúrát is bezárták karanténba, teljesen kioltották. Ha nincs a kultúrafenntartó ember, a humánum, akkor mi marad nekünk? Úgy gondolom, nemzeti kultúránk nem kapta meg, illetve vissza a rendszerváltoztatás során a remélt, elvárt korrekciót. Így, körülbelül harminc évvel a huszonnegyedik óra után, éreznünk kell, hogy mint egy falat kenyér hiányzik közgondolkodásunkból az organikusságra való törekvés, annak felszabadító fontossága. A kultúra közösségben megélt, folyamatosan változó, tevékenység útján, generációkon átívelő tapasztalati örökség és nem elvont fogalom. A viszáki Kaszás Attila Pajtaszínház (KAPSZ) kiállításai, koncertjei, színházi előadásai, költői estjei nem a közösségtől elkülönülő öncélok, hanem a Tündérkerten átívelő közösségerősítő szándékból született rendezvények. Hiszek a művészetek kultúrahordozó küldetésében. Ebben a Nemzeti Színháznak kultúrhistóriai szerepe és kötelessége tagadhatatlan, napjainkban irányadó.

Most azonban nem könnyű a helyzet, hiszen a színház közönség nélkül értelmezhetetlen...

A pandémia sújtotta világunkban a színházak nézőiket elveszítve, térdre rogytak. Azt reméljük csak egy hónapra. Hatalmas közös kihívás lesz a természetes viszonyok újjáépítése épp akkor, amikor itt van közügyünk a Színház- és Filmművészeti Egyetem még megoldatlan kihívása. Hozzátesz ehhez a sajtó, mert folyamatosan tupírozza ezt az ügyet. Mi lesz ebből, amikor a vita nullpontra jut az egyetem bezárásával? Mi történik, amikor kinyílik, mire fog nyílni az ajtó? Én azok közé tartozom, akik az SZFE modellváltásától jobb időket várnak. Azt, hogy teret kap a polgári gondolat, mert hiszem, hogy a nemzeti kultúra népi kultúra nélkül nem értelmezhető. Az miféle kultúra, ahol csakis a városi, az urbánus gondolkodás létezik? Úgy vélem, hogy az oktatásban nem történt meg a rendszerváltás, mert a kultúra bizonyos értéktartománya, vagyis a nemzeti ki volt zárva belőle. Szerintem ezt kellene megérteni, amikor a »szabadságért« lázadó egyetemisták követeléseit próbáljuk a fejünkben helyretenni. A második világháború után végső eltörlésként tiltó listára tett nemzeti kultúra szabadságra vágy. Hadd mutassak párhuzamot az őshonos természeti kincsünkkel: katartikus élményem volt, amikor kivették a törvényi passzusból az őshonos gyümölcs kultúra szaporítására, terjesztésére vonatkozó, paraszt-polgár kultúrát sújtó rendelkezést. Azóta szabadságunkban áll a visszaültetés elősegítése, és ezen dolgozunk.

Wass Albert Tizenhárom almafa című műve alapján írt előadás végén egy önálló blokkban elmondod a Tündérkert mozgalom teljes küldetését. Hogy került ez oda?

A jelen gondolat, mozgalom szervül abba az előadásba. A darab ugyanis arról is szól, hogy ki lehet pusztítani a termést, el lehet egy időre tüntetni, de végleg nem! Mert van egy ember, aki összegyűjti és visszaépíti. Vidnyánszky Attila meglátta azt a párhuzamot a darabban és a mi küldetésünkben, ami miatt úgy döntött, hogy a végén elmondjam a monológot a Tündérkertről. Isteni csoda, hogy létrejött, és a végén erről beszélhetek.”