Akkor lehetünk sikeresek, ha értjük a körülöttünk lévő globalizált világot, de egy pillanatra sem felejtjük el kik vagyunk

„Mindig is lenyűgözött Munkácsy Krisztus-trilógiájában, hogy milyen briliánsan képes üdvtörténeti – tehát alapvetően szakrális – tartalmat a realizmus eszközeivel megjeleníteni. Úgy képzelem, hogy ez az egyik legnehezebb feladat, amivel egy művésznek meg kell küzdenie. 

Senkinek sem jut eszébe számonkérni egy középkori freskón, hogy mi az a sárga kör – azaz a glória – a szentek feje körül, hiszen senkinek sem jut eszébe, hogy a kép a fizikai valóságot ábrázolja. Nade, ha valaki a realizmus eszközeivel él, nem rakhat ilyen útjelzőket a képre. Sőt, mivel a realizmus alapvetően konkretizáló ábrázolásmód, nehezen birkózik meg az elvont tartalmakkal, így a kép könnyen banálissá válhat. Például maga Munkácsy is készített olyan tanulmányt, amelyen Krisztus Pilátus előtt hátra kötött kézzel áll. Életszerű, hogy egy rab kezét hátra kötik? Persze! Aláássa Krisztus isteni voltát? Porig rombolja. Ezért a festő el is vetette ezt a megoldást.

Mindezt csak azért írom ide, hogy érzékeltessem, milyen nehéz elvont tartalmakat realista módon ábrázolni. A kép részletei túl konkrétak, s elkezdődik a vita olyan kérdésekről, hogy mi hol helyezkedik el a térben, léteznek-e olyan fényviszonyok az adott napszakban, hol állunk mi, a szemlélők, és így tovább.

Nagyon hasonló gondolatok kavarogtak bennem, amikor az előzetes megbeszélések és ötletelések után először megláttam Futaki Attila borítótervének első vázlatát A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című könyvhöz. Csupa-csupa szimbólum, mégis realista ábrázolásmód.

Elsőre azt gondolnánk, hogy a képen egy valós helyszínt látunk: pesti utcát, háttérben a budai várral. Aztán a figyelmesebb szemlélő, vagy esetleg a pesti utcákon gyakrabban sétáló városlakó számára azonnal feltűnik valami furcsaság, ami mutatja, hogy nem a valóságban járunk: a budai vár fölött kel fel a nap. Pestről Budára nézve pedig a valóságban soha nem látható napfelkelte, csak pont az ellenkezője, a naplemente. Budán kell állni ahhoz, hogy a pesti síkság felett keleten megjelenő első napsugarakat meglássuk hajnalban.

A modern, de historizáló városi környezet, háttérben az 1000 éves magyar államiságot szimbolizáló várdombbal, mögötte a felkelő nappal, valójában egy egyszerű üzenet képi megjelenítése: A XXI. századra a saját múltjára és történelmére büszke Magyarország felemelkedő pályára áll, hiszen felette újra – a sötét éjszaka után – kisüt a nap.

A képen egyetlen élőlény, a középpontban álló büszke szarvas látható. Futaki Attila grafikája jól behatárolható hagyományba, a magyar csodaszarvas ábrázolások sorába illeszkedik, a Képes Krónikától – naiv és profi művészek során át – László Gyula híres ábrázolásáig. De ez az ábrázolás mégis más, mint a többi. Nem látunk a szarvas agancsai között világító égitesteket, nincs ott az állatot üldöző testvérpár. A szarvas kilépett a mitikus térből, itt él köztünk, nagyon is kortársunk.

S mint tette egykor a mondabeli testvérpárral, ma is mutatja az utat. Keletről jött, a széles pusztákról, s egészen idáig vezetett minket, Európa szívébe, a nyugati civilizáció kellős közepébe. Ezt a környezetet mi, magyarok hoztuk létre. Így a képen egyszerre jelenik meg a spengleri organikus kultúrára utaló szarvas, illetve a város formájában maga az ebből tárgyiasult civilizáció.

Az állatnak talán kicsit idegen az urbánus környezet, patái alatt kényelmetlen a macskakő, de alkalmazkodik korunkhoz, mint ahogy mi is alkalmazkodunk a XXI. század kihívásaihoz.

A testvérpár helyét átvette a város. A hajnalban még kihalt utcák házaiban élünk mi, mai magyarok. Már nem vándorlunk, nem tesszük meg kilométerek ezreit, de mégis ugyanazok vagyunk, akiket egykor a szarvas ide vezetett. Ránk most hasonlóan nagy, de lényegét tekintve egészen más feladat hárul. Nem üldöznünk kell a szarvast, akiből az ősi erőt nyerjük, hanem újra magunkhoz kell édesgetni.

A vadállat számára a város idegen környezet. Továbbáll, ha nem vigyázunk. Márpedig nekünk vigyáznunk kell rá, mert a szarvas jelképezi mindazt, amik vagyunk, ahonnan jöttünk, azokat a sajátosan magyar értékeket, amelyek sikerre vihetnek minket a folyamatosan változó, egyre civilizáltabb és egyre kevésbé organikus környezetben. Ha a szarvason segítünk, magunkon segítünk! 

S csak akkor lehetünk sikeresek, ha értjük a körülöttünk lévő modern és globalizált világot, de közben egy pillanatra sem felejtjük el, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hova tartunk, s hogy mik a számunkra fontos értékek, amik képviseletéért minden körülmény között ki kell állni. 

Ugyanez a gondolat vezérelt engem is, amikor a szóban forgó kötet megírásába kezdtem. Amit a művész a kép eszközeivel sikeresen megragadott, az hiba nélkül illeszkedik a könyv mondanivalójához. Remélem, hogy mindkettő sokak tetszését elnyeri!”