A színház morális döntéseinkről szól

„Egy ekkora társulat igazgatójaként szerinted milyen képességnek lehet hasznát venni?

Talán a következetesség és az empátia a legfontosabb. Manapság különösen. Sokféle szakma képviselteti magát egy ekkora színházban. Művészek, hivatali csoportok, a műszaki dolgozók, sokféle identitású ember együttműködését kell megteremteni. Ki kell tudnod választani a munkatársaidat – kívülről érkezve ez nem egy egyszerű feladat. Ez az időszak még mindig az ismerkedés időszaka. Kell tudni »delegálni« a munkát. És kell tudni számonkérni. Alapvetésem, hogy a dolgoknak legyen következménye. Egyszerűen hangzik – nem az. Tanulok minden pillanatban. Nem csak a közvetlen munkatársaimtól, mindenkitől, aki szembejön a folyosón. Ezért érint fájdalmasan minden, ami elvon a színháztól, ellopja az energiámat.

Az elmúlt hónapok folyamatos harcban teltek: Coviddal, múltból örökölt érzékeny és fájdalmas helyzetekkel, közéletünk viharaival.

Ennél vadabb kiképzésben kevesen részesültek, de van haszna, érzem. Változom is nyilván – ez elkerülhetetlen. De az »arcomat« nem szeretném elveszteni. Önmagam kell, hogy maradjak. A kommunikációmban igyekszem partnernek tekinteni mindenkit. Néhányan akár a gyengeség jelének, határozatlanságnak is hihetik ezt az attitűdöt. Tévednek. Egyszerűen tiszta helyzeteket kívánok teremteni a nehéz döntéseim előtt, mindent körbejárni, és aztán lépni. Ez idő- és energiaigényes, de számomra kifizetődő. A belső békém érdekében teszem.
Jó lenne, ha végre módomban állna a lényegre koncentrálni, jelenre és jövőre. A kiszámíthatóság megteremtése most a legnehezebb. A hosszú távon való gondolkodás. Pedig társulatot csak úgy lehet építeni. Színészi pályák íveit kell látni, ennek nevében tárgyalni és összerakni egy-egy évadot. A színház szellemiségéhez illeszkedő, azt vállaló, abban otthonosan mozgó kollégákkal. Akik tudják, mire számíthatnak a következő években. Látják az utukat. Várkonyi – amennyire tudom – így »kezelte« a társulatát.

A példaképed?

Történeteken keresztül ismerem csak. Már nem adatott meg személyesen találkozni vele, vagy akár az osztályába járni. Épp abban az évben ment el, amikor engem felvettek. Ereklyeként őrzöm Tordy Géza barátomtól premierajándékként kapott Utazás az éjszakában példányát és kellék cvikkerét. Várkonyi Gézának adta, ő nekem, és nyilván nekem is tovább kell majd adnom. A lényeg, hogy minden róla szóló anekdota vagy a filmek, amiket rendezett, de még a fotók, a fellelhető beszédek is számomra azt sugallják, hogy ahogyan ő gondolkodott színházról, színészről, közönségről – nekem ahhoz nagyon sok közöm van: Tiszteld a nézőt, akinek az adóforintjaiból játszhatunk, tiszteld az írót, tiszteld a kollégákat, ha már lehúztak néhány évtizedet ezen a pályán, tiszteld az ifjakat, mert most mártóznak meg ebben a világban! És tisztelj mindenkit, aki a háttérben dolgozik, sose látszik, de a profizmusa, a megszállottsága nélkül nem születhetne jó előadás vagy film! És persze mi magunk is joggal várjuk el a kölcsönös tiszteletet sajtótól, politikától.

A mi munkánk a világ egyik legspeciálisabb és legfontosabb szolgáltatása. A jobb emberré válás »projekt.«

Az út, amit bejárunk egy próbán – a keresés, a megszállottság, az egymásnak feszülések – nehéz, de ha ennek nevében történik, akkor megéri.

Az előadó‑művészet sokszor melegágya a kiszolgáltatottságnak, hiszen az önátadás és az önfeladás között olykor vékony a választóvonal… nem lehetne erre is felkészíteni a fiatal színészeket?

Változóban a világ. Ez a közhelyes mondat még sosem volt ennyire a helyén, mint most.”