Pszichopaták a zaccban

„Innentől isten irgalmazzon szegény hazánknak, bár nem nagyon szokott.

Nem, nem arra gondolok, hogy Lázár János, a párt Orbán után legfajsúlyosabb személyisége interjújával rátörte az ajtót volt kollégáira: itt vagyok, még mindig húsevő vagyok, készülök. Nem számoltatok le velem, és én nem számoltam le az ambícióimmal.

És nem is arra, hogy egyes kormánypárti képviselők a sajtónak panaszkodnak: nem értik, miért totojázik a főnök a járvány elleni védekezés helyett. Az ilyeneknek, akik elbizonytalanodnak az uralkodó képességeit illetően, jobb időkben selyemzsinór jár. Esetleg köztársasági elnöki szék vagy uniós biztosi funkció. Most meg?!

De ez még mind semmi. A baj nagyobb. A kommunikáció egykor erős bástyája kezd réssé válni, pedig már Rákosi elvtárs is a fordítottját tartotta helyesnek. A rés méghozzá a legfontosabb ponton: az ellenzék pontos megnevezésében keletkezett. Hogyan lehet így harcolni, ha nem tudjuk, hogy hívják az ellenfelet? Olyan ez, mint amikor a mennyei atya Bábel tornyának építése közben összezavarta a nyelveket. Azóta is szívjuk.

Eddig egyszerű volt. Az ellenzék hazaáruló, és kész. Genetikusan rátör, és a többi. Sajnos épp a kormányfő kezdte túlbonyolítani a dolgot a libernyákozással, ez már amolyan finomkodó elkenése volt a lényegnek. Olyan, mint a szalonzsidózás: jó, jó, de mégsem akkora öröm, mint az igazi. Talán megunta, hogy mindig ugyanazt a hülyeséget kell mondogatnia. Ami tényleg fárasztó annak, aki magától még nem hülye.

Neki még megbocsátották volna: az uralkodóknak vannak néha furcsa különcségeik. Néró pl. verset írt, az sokkal rosszabb lehetett. Pár stadiont meg néhány sajátos nyelvi fordulatot csak könnyebb elviselni.”