Leszámolni a leszámolással

„Amikor a Kádár-rendszert, amely mégiscsak politikai kivégzésekkel kezdődött, és öndefiníciója szerint is diktatúra volt, szavakban demokratikus jogállamra óhajtotta cserélni az ország, éles kérdésként vetődött föl az egyéni sorsok hozzáigazítása az államformaváltáshoz. Nem is a privatizáció hozta ezt felszínre, hanem az igazságtétel és a kárpótlás. Kellően népszerűtlen is volt mindkettő. A lakosság többsége tisztában volt a saját korábbi évtizedeivel, javainak eredetével, alkalmazkodási technikáival, nem állt szándékában ezeket a viszonyokat bolygatni, és erkölcsi meghurcolásokat sem kívánt látni. Ebből következően halványabb volt a cezúra a két korszak között annál is, mint lehetett volna.

Ma látszólag magasabbra csapnak az indulatok, mint akkor. Azonban nem azért, mert az Orbán-rendszer durvább, erőszakosabb, alávalóbb volt, mint a Kádár-éra, hanem pont ellenkezőleg. Ma jóval kevesebben érezhetik úgy, hogy szégyellnivalójuk akad közelmúltjukat illetően. Bátran nyilváníthattak véleményt (most eltekintve olyanoktól, akik az MTI-ben folytattak gyűjtögető életmódot), dolgozhattak az államtól független vagy azzal egyenesen ellenséges munkaadónál, peresíthették a legkényesebb ügyeket, öntudatosan léphettek föl a rendőrrel/hivatalnokkal/politikussal szemben, vállalhatták ízlésüket – még akkor is, ha minden említett magatartás torzított, magyaros, k-európai formában érvényesült –, szóval hihetik úgy, hogy visszamenőleges megtorlásoknak nem lehetnek érintettjei.

Rosszul hiszik. 16 év untig elegendő ahhoz, hogy egy rendszer nagyjából átszője a társadalmat. Amikor a köztisztviselőt vagy az állami cég alkalmazottját már harmadszor hívják be csupán tanúskodni, akkor kezd majd kissé ideges lenni. Vagy, amikor Átlag Géza a tévében azt látja, hogy vezetőszáron viszik Kiváltságos Kálmánt, mert befolyással szerzett zsíros üzleteket, akkor elfoghatja a rossz érzés, hogy alacsonyabb szintű, de mégiscsak NER-es kapcsolatrendszerrel (mondjuk, önkormányzatival, esetleg NKA-sal) ő nem bulizott-e ki magának, rokonának, cégének bármit is az elmúlt években. És ha igen, akkor ki és hol húz határt a vizsgálódásban? Főleg, ha elszabadul a pokol, és beindulnak a kölcsönös följelentgetések.

Ez a dilemma nyilván teherként nehezedik a jelenlegi kormányra, amelyben ott ülnek a NER hálójába az átlagosnál sokkal jobban belegabalyodott személyek. Lehet-e úgy a fegyvervásárlásokat boncolgatni, hogy az ne érjen el a volt vezérkari főnökig? Lehet-e a telekommunikációs szektor anomáliáit napirendre tűzni, hogy megkerüljék azt, aki közvetítőként részt vett a legnagyobb mobilszolgáltató-bizniszben? Lehet-e vizsgálni a különféle közlekedési tervpályázatokat, hogy ne vetődjön föl a volt közlekedési államtitkár felelőssége? És így tovább. Amennyiben pedig a mostani hatalom egykori ügyei nem kerülnek terítékre, de az ellenzékhez köthető szereplőkkel jogilag megkérdőjelezhető módszerekkel igyekszik leszámolni, akkor hasonló bánásmódra számíthat, ha fordul a kocka. Azt nem is pertraktálva, hogy a kormánnyal kapcsolatban álló nagyvállalatok mennyire akarják, hogy üzleti partnereik folyamatos egzecíroztatásnak legyenek kitéve, és ennek elkerülése érdekében milyen nyomást helyeznek a kormányra.

Szerintem a háborgó tiszás talpasok nem tippelnek rosszul: a kormány szeretné megúszni az egész elszámoltatósdit. Viszont, ha nem tud más területen eredményt fölmutatni, úgy nő a csábítás, hogy bűnbakokat dobjon az elégedetlenkedőknek. Ám ez pusztán kommunikációs trükként, péksütemény nélküli látványpékségként nem megvalósítható. Vagy kap a választó valami kézzelfoghatót, valamit, ami túlmutat az indulatok kiélésén, vagy továbbáll. Bármilyen egyéb megoldás viszont a fönt taglalt problémák sorát idézi elő. A csapdából csak a sikeres kormányzás (fogalmazzunk így: vannak kételyek) vagy az őszinte beszéd lenne a kiút, ami az elmúlt két, két és fél év emblematikus figuráival nem fog menni.

Tényleg ámulatba ejtő, hogy százezrek olvasták ki az NVVH elnökválasztásából a Tisza–Fidesz-paktumot, s ennek bizonyítékaként Unger Anna opponensi tevékenységét meg a szenátusban képviselt álláspontját rángatták elő. Hm. Nekem rémlik olyan fontos közszereplő, aki nemhogy opponens volt, meg zárt ülést indítványozott, de a Fidesz alatt a miniszterelnökségen és az MFB-nél viselt vezető beosztást, majd állami cégvezetőként a legnagyobb NER-es propagandaközpontnak adott milliárdos megbízásokat, vagy rendelt meg olyan kamugyanús tanulmányt – egy ma már tiszás parlamenti képviselő közbeiktatásával –, amelynek valódi tartalmát az egyik legirritálóbb fideszes háttérintézménynek, az Alapjogokért központnak a munkatársa készítette, és aki hetykén vetette oda, hogy semmi köze a lakosságnak ahhoz, hogy milyen NER-részvényekből gazdagodott. Ez nem gyanús, kedves nép? Csak kérdezem. Jó, ha nem, hát, nem.”

Fotó: Facebook / Magyar Péter