Ma emlékezünk Magyarország semlegességének kikiáltására – fontos kordokumentum látott napvilágot!
November elseje az 1956-os forradalom és szabadságharc fontos napja volt.
Ami most egyetemfoglalósdi címszó alatt fut, nem 56 remake-je, csupán a jóléti unalom messiásváró túlcsordulása.
Több ízben értekeztem már arról, hogy családunk kollektív tudata miként fonódott össze '56-tal, a Corvin köz hajtűkanyarja hogyan formálta nemzedékről nemzedékre identitásunkat. Nem tudok és nem is akarok hát a forradalomról elfogulatlanul írni, ahogy arról a szellemi-erkölcsi örökségről sem, amivel márpedig a jelenben is kezdenünk kell valamit.
Gondoljunk bele egy pillanatra! Miféle földöntúli elszántság kell ahhoz, hogy tizenéves életed habozás nélkül kividd a barikádra? Hogy üvegből, rongyokból és benzinből összetákolt bombát hajítsál arctalan gépszörnyekre? Csak az képes erre, akinek tényleg nincs mit veszítenie, aki végleg megfogyatkozott reményben, életben, jövőben. Aki úgy érzi, hogy
Aki magasról tesz az esélytelenségre, aki tudomást sem vesz arról, hogy az ellenállásba legfeljebb hősi halál van kódolva – no meg elhúzódó megtorlás és még keményebb idők. Ez a vakmerő csodavárás, ez a történelemfordító csakazértis számomra '56 lelkülete.
Miért is idézem fel mindezt? Az utóbbi hetekben valamiféle egyre-másra tünedeznek fel a forradalom szellemiségét önmagukkal azonosító gesztusok. Titkos egyetem titkos kezei építik a képzelt zsarnoksággal szembeni bátor nekifeszülés mítoszát. Noha ami most egyetemfoglalósdi címszó alatt fut, nem 56 remake-je, csupán a jóléti unalom messiásváró túlcsordulása.
Valami teátrálisat tenni kell, a fullasztó szürkeségből bárhogyan, de ki kell törni!
A Delacroix-imitáció még betudható a térben, időben és az értékek tengerén való ifjonti eltévelyedésnek, ám október 23-án kordonszalag-viselésre felszólítani már káprázatos ízléstelenség.
A forradalom metaforáit nem tanköztársaságok kikiáltásában kell keresni, ha már... hanem a világméretű társadalommérnökösködési kísérlet, a nyelv- és tudatformáló píszi-diktatúra elleni normalitásharcban. A nyugati parti safe space-ekből begyűrűző világáramlatok közepette a szabadság kis szigetét épp az a fajta talpalatnyi józanság jelenti, ami a véleményszabadság, a másként gondolkodás, a nemzet mint közösség megőrzését tűzi zászlajára.
Nem csupán szerep- és aránytévesztést tükröz a piros-fehér szalaggal körbefuttatott falanszter, hanem a még jogos kritikákat is végérvényesen hitelteleníti.
Október 23-a ugyanis épp arra tanít, hogy nincs halálosabb bűn a szabadság eltékozlásánál, színpadias kisajátításánál. Aki pedig ezt nem érti, semmit sem ért a pesti srácok áldozatából.