Mire várunk, ellenzék?

„Szó sincs arról, hogy ne hinnék bárki változásában. Én is sokat változtam. A Jobbiknak mint pártnak az őszinte szándékára, a szélről középre húzódásra számos bizonyítékot is látok. Vezetői nem estek Orbán csapdájába, nem álltak be mellé cigányozni Gyöngyöspata után, buzizni Dúró Dóra után. Szükségünk van egymásra a szövetségben. De egyáltalán nem lehetetlen kívánság igent mondani a Jobbik partnerségére, és nemet a rasszizmus undokságaira. Épp azért nem lehetetlen, mert a Jobbik vezetése megmutatta, hogy képes rá. Ha színből, ha szívből: jelentősége van annak, hogy félmillió szavazójuk lelkét nem mérgezik, jó esetben őket is középre vezetik. Nekik sem lehet könnyű elfogadni pl. engem és a hozzám hasonló meggyőződésűeket.

A jelölés bűneiért nem a körzetben fizettünk meg. De még nem tudni, milyen ára volt máshol, országosan. Energiákat kötött le a kampányból, amelynek középpontjába kényszerből a vádak elleni védekezés, az összefogás önértékének hangoztatása került, a térség problémáiról és esélyeiről szóló mondandók helyett.

A tanulság nem egyszerűen az előválasztás általános gyógyszere. Ott is lehet mellényúlni, bár a problémák még időben nyilvánosságra kerülnek, és a vita rákényszeríti az indulókat terveik bemutatására. De legalább ennyire fontos volt a fővárosi előválasztásban az az erkölcsi-politikai nyilatkozat, amelynek elveivel egyet kellett érteniük a jelölteknek, sőt a regisztráló előválasztóknak is. Borsod bizonyította: ilyen közös ellenzéki alapvetés, hitvallás nélkül nem lehet továbblépni. Ez a programnál is sürgősebb. Demonstrálni: van olyan határ, amelyet a szövetség egyetlen résztvevője sem hág át.

Bőven van más is, amivel nem várhatunk tovább. Éppen most jelentette be a hatalom a Színművészeti kiürítését. Tényleg azt hisszük, mehet minden a régi tempóban? Interpellációk, sajtótájékoztatók, jó frizurák és frappáns mondatok az ATV-ben és a Klubrádióban?”