A pápa szava csak végső esetben igazán fontos

„Sok mai katolikus tudja, mi a baj a protestantizmussal. Azzal hogy elutasítja a pápát és a püspököket, és egyedül a Bibliát tartja relevánsnak, a protestantizmus annyi pápát hoz létre, ahány protestáns és ahány Biblia. Ezért vannak tele a protestáns beszélgetések fejezetekkel és versekkel. Ugyanakkor mégis van valami igazság abban, hogy ezen van a hangsúly. Csak valami hiányzik.

Amikor ortodox keresztény voltam, felfedeztem a hagyomány fontosságát. Az idézetek már nem csak a Szentírásból voltak, hanem az egyházatyáktól is. Idézték Aranyszájú Szent Jánost. Szent Ambrust. Más, későbbi szenteket is felcsaptak egy kis bölcsességért. Ez már értelmesebbnek tűnt a számomra, és rádöbbentem arra, hogy az egyéni értelmezés bolondság: ha nem akarunk ezer meg ezer pápát kreálni, szükség van az egyházatyákra. 

Aztán rájöttem, hogy ugyan így a pápák száma minimalizálódott, de még mindig több volt belőlük, mint a katolicizmus története folyamán bármikor (három). Ez azért van, mert az ortodoxok egyes doktrinális kérdésekben vitában vannak egymással, és nincs magisztérium, ami ítélkezne a kérdésben. Szóval képbe jött a hagyomány, de valami még mindig hiányzott, és ez a valami az élő magisztérium, a tanítóhivatal volt. 

Viszont mikor elkezdtem sok időt katolikusokkal tölteni, furcsának találtam bennük valamit. Volt tanítóhivataluk. De ahelyett, hogy ez pusztán csak hozzájárult volna a dolgokhoz, a Szentírásból vett idézetek eltűntek. Az egyházatyáktól vett idézetek hiányoztak. Az egyetlen ember, akit idéztek, az a pápa volt. A pápa. A pápa. (…)

Miután elfogadtam a pápa elvont szükségességét és Rómába jöttem, továbbra is tapasztaltam, hogy furcsa mennyiségben idézik a kortárs pápákat. A főáramú katolikus prezentációkban minden hangsúly azon volt, hogy mit mondott a pápa. Vajon hány percet szenteltek a mostani pápáknak, és hányat a Szentírásnak, meg az egyházatyáknak? Akárhogy is, az utóbbiaknak nem sok jutott. A katolikusok azt a benyomást keltették, hogy a pápa a hit, és a hit a pápa, és szerintem ez az, ami távol tartja az embereket az egyháztól. 

Utánanéztem, aminek utána kellett, az egyházzal kapcsolatban, és elolvastam a katolikus irodalom pár nagy klasszikusát, azokat, akik segítettek megtérni: Kempis Tamást, Szalézi Szent Ferencet, Lorenzo Scupolit. Ezek a mesterek nem sok időt töltöttek az épp regnáló vagy korábbi pápák idézésével. Elsősorban a Szentírásra koncentráltak, és azután az egyházatyákra. Mindez igaz az egész tridenti zsinatra vagy az egész Denzingerre is. Aquinói Szent Tamás és más egyházdoktorok kerültek a harmadik helyre.

Így aztán tudom, hogy mi a normális katolikus tárgyalásmód. A hivatkozások és idézetek száma mind beszélgetésben, mind írásban normál esetben a legnagyobb tekintélyt a Szentírásnak adják, aztán az egyházatyáknak, majd a skolasztikusoknak, mint Szent Tamás. Miután mindezt kimerítettük, jöhet egy-egy idézet azoktól a pápáktól, akik ebben a kontextusban autoritatív ítéletet hoztak. Én úgy tudtam, hogy ez a normális, így miután közösségbe kerültem Rómával 2013-ban, nem sok időt töltöttem azzal, hogy elolvassam, mit mondott Ferenc pápa erről vagy arról. Őszintén szólva: nem volt időm ilyesmire. Próbáltam Szent Tamást tanulni és felszívni magamba a szentek tanítását. Próbáltam évente egyszer végigolvasni a Bibliát és megtanulni a rózsafüzért. 

Mégis a katolikusok körülöttem továbbra is arról beszéltek, hogy mit mondott Ferenc pápa. Nem értettem: ha a pápa nem ítélkezik valamiről véglegesen, definitíve, akkor miért beszél róla mindenki, ahelyett, hogy Jézus Krisztusról, Szent Pálról vagy az egyházatyákról beszélgetnének? Én úgy voltam vele, hogy ha a pápa egyetemes nyilatkozatot tesz, olyat, amilyet a pápák szoktak (»Meghatározzuk, deklaráljuk, tanítjuk…«), akkor figyelmet szentelnék neki. De nem tudok lépést tartani azzal a szómennyiséggel, ami a Vatikán honlapján fenn van, főleg hogy az Amoris Laetitia 260 oldalt számlál.”