A berlini fal „csúnya volt, fenyegető, és kétségtelenül sok polgár szívét törte össze. De az a gazdasági és geopolitikai stabilitás, amit biztosított, lehetővé tette a Német Demokratikus Köztársaság számára, hogy olyan társadalmat építsen, amit a szerény gyarapodás és az osztályok és nemek közötti társadalmi egyenlőség jellemzett” – hangzik Loren Balhorn Ezért veszítettek a keletnémetek című publicisztikájának lényegi tételmondata, ami a német egység napján, október 3-án jelent meg a Jacobin online kiadásában.
Kétségtelen, hogy harminc évvel a két Németország egyesülését követően is sokan vannak még az egykori NDK területén, akik nosztalgiával gondolnak a „népi demokrácia” évtizedeire, igaz, a berlini falat és a mindent megfigyelés alatt tartó titkosszolgálatot vélhetően kevesen sírják vissza. Igaz, Balhorn szerint
„az NDK leegyszerűsítése a Falra és a titkosrendőrségre nem sokat segít a keletkezésének megértésében”,
és „mindent eltakar a szem elől, ami a határain belül történt”. Balhorn ugyanis úgy látja: a keletnémet állam szerepvállalása a gazdasági élet minden területén, amihez hozzátartoznak a széleskörű szociális és társadalombiztosítási intézkedések is, lényegében egy élhető hellyé tették Kelet-Németországot, ahol a lakosság jelentős része nem csak elviselte a rendszert, hanem bizonyos fokig aktívan támogatta is azt.
A Jacobin publicisztikájában még a kelet-európai szovjet szatellitállamokra jellemző hiánygazdálkodás is romantikus színezetet kap: „Ez a tény [hogy a kelet-németországi munkások vásárlóereje lényegében megegyezett a nyugat-németországi munkásokéval], kiegészülve a bizonyos fogyasztási cikkekből mutatkozó krónikus hiánnyal megtanította az embereket arra, hogy megbízzanak egymásban, és szükség esetén ki is segítsék egymást – ez a mai napig is érzékelhető, hiszen a közvélemény-kutatások rendre kimutatják, hogy a keletiek jóval érzékenyebbek a társadalmi igazságtalanságra és a szolidaritás fontosságára.”
És hát – érvel Balhorn – az NDK-ban igazán nagy volt az egyenlőség: az iparban dolgozókat legfeljebb 15 százalékkal fizették jobban, mint a fehérgallérosokat, az állampárt elitje pedig „sokkolóan szerény” színvonalon élt a Berlin könyéki Wandlitzban – mármint a mai uralkodó osztályhoz képest.
Az egyenlőség alapját Balhorn a keletnémet oktatási rendszerben látja,