Isten malmai

Mondják, hogy az újságíró, aki rendesen pörög a szakmájában, egy év alatt kettőt öregszik. Hajtás, stressz, kávé, bagó, alkohol – hogy aztán úgy pörcenjen alá a semmibe a vén skribler élete, mint egy leégett cigaretta végéről a hamu; írásai pedig, amelyekért alkalmasint főszerkesztői vállveregetést, aranytollat, miegyebeket kapott, jó esetben tapétaként végzik egy amolyan modern romkocsma falán, ha kellően megsárgultak.

Ilyen és efféle gondolatok forogtak Béla bácsi fejében, miközben utolsót szívott a karcos piros Winstonba, majd elnyomta a csikket egy cigarettakazalban, ami alatt a hamutartót sejtette. Elvileg persze nem lehetett már dohányozni az egész csupaüveg, csupabeton épületben, a Főnök azonban kivételt tett a régi bútordarabbal, szokta is mondogatni tréfásan, hogy a dohányosok összetartása erősebb, mint a kommunista internacionálé. Ezt a folyosón mindig elsüti, a friss pockok kötelességtudóan nevetnek rajta hatvanadszor is, és nem mernek közben a telefonjukon babrálni – ez a tekintély.

Abból már nem sok maradt Béla bácsinak, aki – ha figyelembe vesszük, hogy egy újságíróév hány emberévnek felel meg –

Egykor bohémos kordzakóival, kitérdelt nadrágjaival, enyhe pöszeségével, masszív dohányszagával és nikotinsárga bajszával mintha csak arra tartották volna, hogy ellenpontozza a tengerészkék Boss öltönyökben és parfümfelhőben parádézó Főnök megjelenését. Nem is rakták be a nyitott, óriási szerkesztőségbe a fiatalok közé kapott egy két lépés széles, két lépés hosszú kis kamrát iroda gyanánt, ahol füstölhetett kedvére. Annyi jelképes előjoga maradt csupán, hogy Klárika, a főnök titkárnője minden reggel fényesre suvickolva hoz új hamutartót, és megkérdezi az öreget, kér-e kávét. 

Pedig volt ő Béla úr is, ahogy félkomolyan hívták, amikor még benne volt a zsezsgésben, pörgésben, sőt, ő diktálta a tempót, a csúcson, sportolók, államtitkárok és művészek lesték a kegyeit. Meg volt Béluska is, még kezdő skribler-siheder korában, amikor jóindulatú, kvaterkázó mosollyal tárta ki kapuit tehetsége és szorgalma előtt az újságírás világa a Napilapnál. 

*

Béla bácsi remegő, májfoltos kézzel újabb szálra gyújtott, hátradőlt a recsegő karosszékben, és éppen gyűjtötte az erőt, hogy áttelefonáljon Klárikának egy kávéért, amikor a titkárnő magától csörtetett be a kis szobába.

 – Béla bácsi, Béla bácsi! – lihegett, amit egyformán indokolhatott izgatottsága, kora és termete is. Jókora asszonyság volt, maga is túl a hatvanon, még kikönyökölt kiskosztümökben, de már csak hajszállal az otthonka előtt.

 – Na, mondja kedves, éppen hívni akartam – mondta az öreg, kis bajsza türelmetlenül mozgott, orrcimpái enyhén remegtek. A szimata, a firkászszimat még megvolt, megérezte, ha nagy dolog volt készülőben.

– Klárika húsos ujjai között csaknem elveszett a kis boríték. 

 – Köszönöm, Klárika. Biztosan nem valami fontos, de azért köszönöm – talált rá méltósága morzsáira az öreg – hozna esetleg egy kávét?

 – Persze! – az asszony még várt egy pillanatig, hátha bepillantást nyer a levél tartalmába, majd az öreg várakozó tekintetének súlya alatt csalódottan kicsattogott a szobából. Béla bácsi húsz éve nem kapott semmilyen levelet; persze, volt számítógépe, valahol a koszvadt papírtenger mélyén az asztalán, amikor felsőbb utasításra minden kollégát elláttak ilyen szerkezettel, miután már minden gyors- és gépírónő nyugdíjba ment, az egy szem Klárikából meg kávéfőző lótifutit csináltak vénségére. Némi huzavona után persze az új vezetőség hallgatólagosan elfogadta, hogy az öreg csak kézzel hajlandó írni, annál is inkább, mert karakterre pontosan akkorát írt, amekkorát kértek tőle. Az egész szobában a legmodernebb készülék egy tárcsás, ósdi telefon volt, ehhez kapott izzadó tenyérrel Béla bácsi, miután remegő kézzel kibontotta és átfutotta a levelet, amit a Hivataltól – kapott.

 – Bent vagy, kérlek? Mutatnék valami érdekeset… rendben, azonnal megyek! – letette a bakelit kagylót, és újból szemügyre vette a levelet. Még mindig nem egészen hitte el, hogy nem csak a szeme káprázik. A levélben egy interjú volt. Az ő interjúja.

Gyorsan beleszívott a cigarettába, el is nyomta, bár a fele még megvolt. Dudorászott, amíg földszínű ingét betűrködte repedezett bőröve alá, és felvette zakóját is, majd konstatálta, hogy az évtizedek alatt utóbbi egészen más színűre fakult, mint az öltöny nadrágrésze. Ezért inkább hanyagul a vállára dobta, mint fiatalkorában, kiegyenesítette ropogó csigolyáit, majd némi töprengés után visszatette a levelet a borítékba, amit úgy fogott meg, hogy kifelé essék rajta a vastagon szedett feladó.

*

 – Nem mondom, ez aztán tényleg valami – mondta a Főnök, amikor végigfutotta a lapokat, levette a szemüvegét, és visszatette a fiókjába. Mindig ügyelt a fiatalosság látszatára, ezért sosem hordta nyilvánosan a pápaszemet. – Akkor ez ebben a formában, így mehet is első két oldalra, és persze ezzel indul a címlap is.

Béla bácsi rátartian vonogatta a vállát, mintha neki mindegy lenne, mehet a gyászjelentések közé is a tizenhatodikra. A Főnök a fejét csóválta, ismét elővette a szemüveget, ismét átfutotta a szöveget.

 – Jó kérdések, izgalmas felvetések, a válaszok is baromi jók, és még csak ki sem herélték. Ráadásul ilyen hamar visszakaptad. Hogy csináltad? Unokaöcséd talán a főhivatalnok? – nevetett a főszerkesztő.

– az öreg most szerénykedni próbált, lássa ez a vakarcs, hogy ő bármikor kiráz a kisujjából egy ilyet. Pedig ő is tudta meg a Főnök is, hogy most megfogták az isten lábát, ilyen szerencse nincs még egyszer.

 – Fotók vannak hozzá? – kérdezte kicsit aggodalmaskodva azért. – Tudod, hogy alapszabály, nem megyünk interjút csinálni fotós nélkül.

 – Ne sérts meg, kérlek! – húzta össze a szemét Béla bácsi, és egy pillanatra felvillant valami az egykori Béla úrból – természetesen jött velem fotográfus. Nem mondom, hogy jó képek lettek, mert ugye a fránya ellenőrző-bizottsági korlátozások miatt nem lehetett kapni jó magnéziumot, de azért szódával elmennek. Olyan is van például, ahol a főhivatalnok ilyen ábrándozóan kibámul az ablakon a Duna felé, talán pont a hidat mutogatta az előbb nekem, na, szerintem azzal indulhatnánk is.

 – Hát öregem, te egy kincs vagy. Szoktam mondani mindig a Tulajnak is. Egy kincs – a Főnök felállt, és kezet nyújtott Béla bácsinak, egyszersmind kifelé is terelve az irodájából. A napilapok rohanó világában nincs tartós diadal, a reflektorfény csak pillanatokig időzik el egy-egy zsurnalisztán, majd tovarebben. Tudta ezt Béla bácsi is, de ha már az utóbbi időben a dicsfény messze elkerülte hajlott hátú, töpörödött alakját, most egy kicsit még igazán sütkérezett volna benne.

 – Tudod, kérlek, szerintem az volt a titok, hogy odaírtam nekik a lap szélére, hogy még ma kérem vissza az interjút, mert sürgősen szeretnénk megjelentetni – kuncogott – így akármelyik osztályvezető vagy referens megnézte, már rohant is továbbítani a dolgot.

 – Az is lehet, persze, persze – a Főnök szeretett fecsegni a szakma fortélyairól, de nem szerette, ha más oktatja ki róluk. Ugyanakkor nem akart igazságtalan lenni a kis öregemberrel sem, hiszen ilyen anyagok valóban meglehetősen ritkán esnek be egy szerkesztőségbe. – Szerintem, öregem, rekordot döntöttél, lepipáltuk még az online portálokat is.

Bár – tette hozzá hezitálva, mert vezetői filozófiája volt, hogy nem szabad agyondicsérni a kollégákat – azért ebben talán annak is van egy kicsi érdeme, hogy melyik lap munkatársa készítette azt az interjút.

 – Na mégis hogyan? – rökönyödött meg Béla bácsi.

 – Hát úgy, hogy nem vagyunk ellenzékiek, érted – az öreg vállára tette a kezét, vaskos, tömpe ujjain megcsillant a méretes arany pecsétgyűrű. – Na de ne szívd mellre, elmondom azért, a Pesti Hírmondó a Ratio Educationis várható helyi hatásairól csinált egy gyorsinterjút Ruszkai Korniss Zsigmond bihari főispánnal, tudod, cigányok, meg minden.

Szóval azért van némi versenyelőnyünk a Hivatalnál, nemde, öregem? – ezzel félreérthetetlenül kinyitotta az ajtót Béla bácsi előtt.

 – Van, van – motyogta Béla bácsi, majd sértődötten kitotyogott a folyosóra.