Hát ki az az Apolló, és ki az a Pál?

„Igen, van helye a keresztény könnyűzenének a Katolikus Egyház életében, és micsoda helye! Mindenhova eljuthat, és elmehetne oda, ahova a gregorián nem tud kilépni, mert azon nyomban, hogy ezt megteszi, elkülönítettségét elveszíti, és muzeális tárggyá válik. Mindenhol ott lehet a keresztény könnyűzene, ahol zenét kedvelő emberek összejönnek, és ahol nem is számítanának arra, hogy az Úr hangja kiszólíthatja őket sátorukból. Képezzük a zenészeket, hogy valóban szép és minőségi keresztény muzsika szólaljon meg, és támogassunk minden olyan helyet, ahol ezt élvezni lehet. Miért nincsenek klubok, koncerttermek, romkocsmák, szabadtéri rendezvényhelyszínek, ahol ez helyet kaphatna?

És igenis van helye az Egyház életében a gregoriánnak és a latinnak, a közös imairánynak és a legmélyebb titkokat szavak nélkül kifejező szimbolikának és ősi rítusoknak is. Merjük újra erőnket, képességeinket, időnket és anyagi javainkat az Isten dicséretére pazarolni úgy, hogy a világ fiait megbotránkoztassuk! »Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.«  És ugyanitt: »Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek«. (Mt 26,9. 11) A gregorián ének azonban a templomon kívül, a liturgián kívül pusztán árnyéka önmagának, hiszen akkor már nem az imádság magasztos nyelve, hanem egy a sok gyönyörködtető zenei stílus közül. A gregorián a liturgiában van otthon, hisz ott született. Igen, el kell benne mélyedni, mint minden nyelv elsajátításakor. Felkészültséget igényel, óvatosságot és áhítatot. Olyan idő- és energiabefektetést, amely a világ szemében nevetséges, sőt őrültség, hiszen »semmi másra nem jó«, csak az imádságra. Pazaroljuk hát időnket és javainkat Istenre, amíg velünk van, és hol máshol van jobban jelen velünk, mint a Legméltóságosabb Oltáriszentségben a szent liturgia ünneplésekor, mikor az idő megáll, a föld és az ég összeér. Végezzük a liturgiát úgy – legyen az bármely rítus bármely formája –, ahogyan semmi mást, és vállaljuk, hogy ezért gúnyolnak és kinevetnek minket!  (...)

A liturgia »csúcs és forrás«, amely egészen különbözik attól, amit a világ nyújthat: egészen különböznie kell attól, amit a világ nyújt. Innen kilépve azonban vizet kell vinnünk a szomjazóknak, hitünk láthatatlan igazságait cselekedeteink által láthatóvá kell tennünk a mindennapi életünkben is. Csorduljon hát túl a kegyelem, legyen a templom újra a misztériumé, építsük ki az evangelizáció új helyeit, ahol a szívük teljességéből »új éneket éneklő«, ujjongó keresztények hegyre épített városként vallhatják meg katolikus hitünket, tisztán, kompromisszumoktól mentesen.”