Hörgés, gengszterrap, szürrealitás, szolidaritás – jelenetek egy járványosztályról

Vajon hogyan néz ki egy nap egy kórházi Covid-osztályon a járvány második hullámának idején? Szervezettség vagy kapkodás uralkodik az elkülönített részlegeken? Kórházi ágyból vagy ápolóból van kevesebb? Fiatalok vagy idősek kerülnek be a kórházakba? 

A valóság – legalábbis az a valóság, amit e sorok írójának volt alkalma megtapasztalni –

A csütörtök délutánt  az egyik fővárosi kórház fertőzöttek számára elkülönített részlegén töltöttem, ahová nehézlégzés panasza miatt kerültem. A tünetek előző este kezdődtek, de csütörtök reggel a munkahelyen súlyosbodtak. Néhány hír megírása után már reggel nyolckor elhagytam a szerkesztőséget, és a háziorvossal konzultálva mentőt hívtunk. Mint kiderült, koronavírus-gyanú esetén a mentőknek két órán belül ki kell érkezniük, de a mentőautók száma és a személyzeti kapacitás ennek a követelménynek is gátat szab, főleg sűrűbb napok esetén. Ilyen volt a csütörtöki is, így aztán a mentősök valamikor dél körül érkeztek meg. 

Bár a gyorsteszt negatív eredményt mutatott, nem szűnő panaszaim miatt kivizsgálást kértem abban a hitben, hogy ez  valamelyik sürgősségi osztályon fog megtörténni. Azonban a nehézlégzés jelenleg vezető tünet, ráadásul nem engedhetnek be gyanús személyeket a kórházak más részeibe, így maradt a „vörös zóna”. 

Felvetődik a kérdés, hogy miért nem lehetett ezt kivizsgálni más osztályokon,

se pozitív, se negatív.  Bizonyára ennek is megvannak a szakmai indokai.

A négy fal között

De minden rosszban van valami jó, így legalább lehetőségem nyílt első kézből megfigyelni, amit a szerencsés nemfertőzöttek csak találgathatnak: mi történik a kórházak falain belül, fel van-e készülve az egészségügy a nagy rohamra?

Merthogy a járvány egyáltalán nem lassul, sőt! Nagyjából kétóránként érkezik új beteg a kórházba, de van, hogy egyszerre négyen is beesnek. Aznapi, pár órás tapasztalatom alapján minden adott ahhoz, hogy ellátásuk nagyobb csúszások nélkül – értsd: a betegek számától és az ebből adódó várakozási időtől függően 1-2, rosszabb esetben 3-4 óra alatt – megtörténjen. A szükséges eszközök rendelkezésre állnak, a tesztelés után mindenkin komplex laborvizsgálatot végeznek, majd állapotuknak megfelelően irányítják tovább őket. 

Két probléma viszont a laikus számára is megfigyelhető: egyrészt az elkülönített részleg nagyon kicsi alapterületű, emiatt egymás hegyén-hátán várakoztak a páciensek vagy ötven négyzetméteren. A másik: ha nagyon megugrik a várakozó betegek száma, hirtelen kevés lesz az ápoló. Ez viszont azt is jelenti, hogy

gyakorlatilag órákon keresztül rohangálnak egyik betegtől a másikig. Vérvétel után infúzió, a tesztelés után az adminisztratív feladatok ellátása következik – és akkor a fekvőbeteg idős emberek tisztába tevéséről még nem is beszéltem.

Gengszterrap és „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”

Tanulságos az idős betegek - merthogy kilencven százalékban róluk van szó – viselkedése is. Volt, aki egykedvűen, faarccal ülte végig a várakozási idejét; más a vadidegen szembeülőnek kezdett sztorizgatni az életéről; megint más pedig fennhangon bizonygatta azt, hogy ő nem beteg, és azonnal vigyék haza, ha nincs szabad mentő, hát taxival.

Egy idős néni vízért könyörgött, majd amikor az ápoló a WC-ből hozott neki egy pohárral, közölte hogy még mit nem, ha „azt a szennyvizet” oda meri neki adni, ráönti. Ez persze az agyonterhelt, néha frusztrált ápolók részéről is ellenreakciókat vált ki, amelyek a legtöbbször valami vicces megjegyzésben öltenek testet, de néha durvább beszólásokat is megengednek maguknak. Erre az idősek részéről jön a „mai fiatalozás”, az „így tisztelik az időseket”, a „meg akarnak ölni” – és az ördögi kör folytatódik. De

A várakozóterem mellett egy kisebb szobában súlyosabb esetek, lélegeztetésre szoruló idős emberek is feküdtek, hörgésük vagy éppen fennhangon történő imádkozásuk kihallatszott a várakozók közé, borzongást váltva ki a legtöbb páciensből. 

A legszürreálisabb ugyanakkor az volt, amikor egy háttérből hallatszódó amerikai gengszterrap szám mellé – talán valamelyik ápoló rakta be kikapcsolódásként? – felcsendült az egyik idős úr csengőhangja, a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”.

A kórházban egyszerre van jelen az élni akarás és haláltusa, a monoton ápolói munka és az önfeláldozó segítségnyújtás. 
Fültanúja voltam annak, amikor az egyik kétségbeesett ápoló rádöbbent, hogy „most egyedül leszek két óráig”; mire társa közölte, hogy semmiképpen, mert ő is marad, hiszen „nem mindegy 6 vagy 8 órát dolgozok?”

Kedélyes beszélgetések és beszólogatások; önzetlen segítségnyújtás, türelmes várakozás és hisztéria; sztorizgatás és küzdelem minden egyes lélegzetvételért; szkafanderek, pittyegő gépek és modern felszerelések – mégis, ez az ismeretlen ellenséggel szembeni harc továbbra is mélyen emberi küzdelem.