Székelyudvarhelyt nem elhallgattatni, hanem példaként kell állítani annak láttán, hogy nem engedett az alantas pártérdekeknek és semmiféle tisztátalan politikai befolyásnak. Magyar–román viszonylatban pedig külön elismerés illesse a Szabad Emberek Pártját (POL), mely politikai támogatásával sietett segítségére az öntudatos udvarhelyi választópolgároknak.Engedtessék meg továbbá, hogy kellő kritikával szemléljük az önkormányzati választásokon elért – valóban értékes – eredményeket, és határt szabjunk az uralkodó RMDSZ-párt visszatetszést keltő sikerpropagandájának.
Először is Marosvásárhely kapcsán nem csupán a mostani »történelmi sikerről«, hanem – a teljesség kedvéért – az ezt megelőző két évtizedes kudarcsorozatról is beszélni kell. Enélkül nem teljes a kép. Az éremnek két oldala van. Amint egy jeles közéleti emberünk írja: »az RMDSZ csúcsvezetése többségében vásárhelyi identitású – volt –, de Bukarestben élő tagjainak súlyos árnyékában két évtizeden át fű sem nőhetett Marosvásárhelyen«. Most »visszavettük« ugyan, de húsz évvel ezelőtt és azóta folyamatosan elveszítettük, elvesztegettük a székely fővárost. Már Fodor Imre kérdéses vereségét is komoly kétségek övezték 2000-ben. A kétes paktumpolitizálás ezt követő időszakában csúfos választási vereségek fűződtek az RMDSZ »nagyágyúinak« számító Kelemen Attila, Borbély László és Frunda György nevéhez. Joggal vetődik fel a kérdés: Marosvásárhely »elestéért« ki vállal felelősséget?
Ami történt, megtörtént. Ne legyünk ünneprontók. Örüljünk hát Soós Zoltán és mindnyájunk közös sikerének! De ezzel együtt ne essünk ismét a múltban elkövetett hibáinkba és tévedéseinkbe. Hagyjunk fel a sikerpropagandával, és ne hárítsuk el magunkról a felelősséget.Tekintsünk – példának okáért – Nagyváradra és Bihar megyére. Miközben a helybéli magyar ellenzéket mélységesen lesajnálja, Cseke Attila ismételten levitézlett váradi polgármesterjelölt kijelenti: »mi a magyar térfélen arattunk kiütéses győzelmet« (sic!). Pedig még a vak is látja, hogy Váradon és Biharban nemcsak az EMNP és az MPP, hanem – velük együtt – a hivalkodó RMDSZ is szégyenletes vereséget szenvedett. Cseke a megye »második politikai erejének« hiszi az RMDSZ-t, miközben egészen nyilvánvaló, hogy a maga 12–14 százaléknyi eredményével, négy, illetve hat városi, illetve megyei képviselőjével a bihari szervezet az erdélyi szórványvilág mélységébe süllyedt. Találóan állapítja meg egyik közírónk: ezek az emberek »nem vállalják a felelősséget (…) pár hét múlva újra kiállnak kampányolni, és arról próbálják meggyőzni önöket, hogy nincs náluk alkalmasabb képviselni a várost, a megyét Bukarestben«. Miközben az államtitkár úrral együtt a kisebb magyar pártokat kárhoztatják, éppen arról feledkeznek meg, hogy miattuk jutott esendő helyzetébe a váradi és a bihari magyarság. Pedig a vélt sikerhez éppen elég pénz, paripa és fegyver állott a rendelkezésükre…És akkor még nem is esett szó az RMDSZ-nek az elszórványosodott megyékben – Temesben, Máramarosban, Fehér és Brassó megyében – elszenvedett vereségeiről, hogy a kincses Kolozsvárról ne is beszéljünk.