„A színházi szakma forrong. Vidnyánszky Attila einstandolja az SZFE-t (is). Az oktatók felmondanak, de az utcán tanítanak, a hallgatók elbarikádozzák magukat, élőlánc, őrködés. Nemzetközi sztárok írják tenyerükbe, hogy FREE SZFE, lefényképezik, és a képet közzéteszik Instagramjukon. Az események dinamikáját és témáit elnézve úgy tűnik, mintha az SZFE-ügy tisztán ideológiai jellegű feszültség következménye lenne, miszerint jönnek a népnemzeti, konyabajszos, rittyentős, fenyőillatú darabokat és nemzettudatot erőltető, zsinórosmentés, keresztényerkölcsű hazafiak, hogy benyomuljanak a ballibsi fertőzésgócba és magyarrá tisztítsák.
Azonban Magyarországon megszokhattuk, hogy a túl egyértelműnek tűnő dolgok sosem annyira egyértelműek; főleg akkor illik gyanakodni, amikor föltűnik az „agresszív kormány kontra védekező szabadságharcosok”-narratíva. Természetesen nem gondolom, hogy ne lennének agresszív, nyomulós kormányok, és azt sem mondom, hogy az ország jelenlegi kormányzata pillogó nyuszikákból állna, akik sohasem nyomultak, sohasem voltak agresszívak. Azt sem gondolom, hogy ne lenne jogos és szívmelengető érzés szembeszállni egy agresszív, nyomulós hatalommal és egyetemfoglalással harcolni a szabad oktatásért. Csak megkockáztatom, hogy a művészet általában, így a színház is érzékenyebb és rafináltabb közeg annál, minthogy tisztán politikai jellegű válságba tudjon kerülni, és azt is mondom, hogy a magyar színházat sokkal nagyobb veszély fenyegeti, mint az ideológiai nyomulás.
Ami az SZFE körül történik ugyanis, véleményem szerint egy igen régóta mélyülő művészi és esztétikai válság egyik mellékes, de leglátványosabb tünete. A budapesti és magyarországi színházi rendszer legfőbb problémája ugyanis nem a kultúrharc, a mindent eltaposó fideszes gőzhenger vagy Vidnyánszky Attila… aki valóban nyomul, mi tagadás. És nyomul vele együtt valami furcsaság. De a Fidesz, Vidnyánszky… Fidesz, Vidnyánszky… ugyan! Ők senkik a magyar színházat lassan Vidnyánszkystul, Ascherestül, Mátégáborostul Új- és Vígszínházastul, Radnótistul, Örkényestül, Nemzetistül, azaz az egész kőszínházi struktúrát szőröstül-bőröstül befaló, igazi rémhez képest, akit úgy hívhatunk: bemerevedett és belterjes sznobéria. De ha valakit megsértettem volna az előző elnevezéssel, akkor finomabban fogalmazok, és a rém neve legyen: múzeumillatú szalonkorszerűség.”