Tanítani képesítés nélkül?

Az augusztus 30-i Magyar Közlönyben jelent meg a 417/2020. (VIII. 30.) számú kormányrendelet a köznevelést érintő korábbi rendeletek módosításáról, amelyet azóta felháborodott állásfoglalásban kritizált a Szülői Hang Közösség, a média pedig annak rendje és módja szerint ráugrott.

A témával kapcsolatos Google-keresés által kidobott címeket sorolom: „Mostantól tanári képesítés nélkül is lehet tanítani az iskolákban”, írja a Nők Lapja Café; „Ettől a tanévtől képesítés nélkül is lehet tanítani az iskolákban”, írja a SzeretlekMagyarország.hu; de a legeslegjobb a Hírstart – feltehetőleg elolvasás nélküli – NLC-szemléje, mely szerint „Megfelelő végzettség nélkül is lehet tanítani”.

A kimondatlan konklúzió innen már csak egy logikai bakugrásra van,

kormánypárti suszterek fogják a történelmet tanítani, a Fidesz gázszerelői tömik majd a fiad-lányod fejébe a jobboldali fizikát, és mönchengladbachi pizzafutári tapasztalattal boldog-boldogtalan rávetheti magát a feleséged németóráira.

Szinte hallom már Kunhalmi Ágnes meg-megcsukló szakértését az Egyenes Beszédben, ahogy Rónai Egon végtelenül szomorú szempárjába duruzsolja, hogy ez ugye meginaszmutatja, hogy a kormány lebecsüli a tanárokat, tudatlan csinovnyikok iskolákba vezénylésével fojtja meg az akadémiai szabadságot, és a végén a köszpénzből túlfinanszírozott katolikus elitiskolákon kívül mindenhol csak karosszérialakatosokat fognak képezni, mert az ország gazdasági modellje úgysem épül Audi A3-as kabriók végszerelésén kívül másra. Tudatlanság, egyenirányítás, népbutítás, éhbér, Vidnyánszky, meghalunk.

Ó, hogy csapna kupán egy iskolaőr mindenkit, aki ebben a végletekig hiszterizált helyzetben „képesítés nélküli” meg „megfelelő végzettség nélküli” tanárokról vartyog, hergelve ezzel egy ezer kínnal küszködő pedagógustársadalmat.

A közszolgálatiság jegyében nézzük tehát sorra, valójában – mindenféle lebecsülés és kisemmizés helyett – miket tartalmaz az augusztus 30-án kiadott rendelet.

Egyrészt: reggel 8 előtt és délután – azaz az óvodák neveléssel töltött idején kívül, akkor, amikor a nyolcra  munkába siető szülők hét után tíz perccel bedobják a kölköt az oviba, illetve akkor, amikor munkából jövet a dugóban ülve nem érnek oda érte három-négyre – nem kötelező óvodapedagusnak lennie annak a személynek, aki a gyerekre vigyáz. Józanul gondolkodva ez a szabály nem azt fogja eredményezni, hogy minden kohász és mozdonyfűtő előtt megnyílik az óvónői pálya,

ha van a közelben dadus, takarítónő, esetleg gazdasági vezető. (Tekintve, hogy az óvodában bármilyen minőségben dolgozó hölgyek zöme gyerekeket kedvelő gyakorló anyuka vagy nagymama, ez az esetlegesen együtt töltött félóra talán nem okoz majd sem a gyerekeknek, sem az óvónőknek komoly lelki törést.)

Másrészt: két megoldást tartalmaz a rendelet arra a viszonylag gyakori helyzetre, amikor egy pedagógus munkakört a törvény által előírt végzettséggel rendelkező tanárral nem lehet betölteni – jellemzően azért nem, mert az ilyen végzettséggel rendelkező tanárok közül senkinek nem kell az állás. (Itt ugye mindjárt meg is kell jegyeznünk, hogy amennyiben az állást be lehet tölteni „megfelelő végzettségű” pedagógussal, a rendeletben szereplő két megoldás nem alkalmazható, tehát egyetlen középiskolai fizikatanárnak sem kell attól félnie, hogy kitúrnák az állásából.)

Az egyik megoldás az, hogy

– azaz taníthat mostantól középiskolában is magyart és biológiát egy általános iskolai magyar- vagy biológiatanár.

Nem győzöm hangsúlyozni: ezek az emberek nem gázszerelők vagy kőművesek, hanem diplomás tanárok. (És bár általánosítani nem szabad, azt személyes tapasztalatból tudom, hogy bizonyos, közismereti tárgyakhoz tanárokat csak nagyon nehezen találó szakképző középiskolákban semmilyen minőségi romlást nem jelentene az, ha a tizenhat-tizennyolc éves, funkcionális analfabéta nebulókat nem egyetemi, hanem mindössze főiskolai végzettségű pedagógus tanítaná folyékonyan olvasni és számolni.)

A másik megoldás az, amelynek kapcsán józan belátással megáldott szülőknek és tanároknak egyaránt ujjongani kellene: a tanári végzettséggel nem rendelkező szakemberek becsatornázása a természettudományos tárgyak oktatásába. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az iparból vagy kutatásból érkező mérnökök, fizikusok, vegyészek, biológusok, geológusok és geográfusok taníthatják a szakmájukat középiskolában is.

Ezzel a rendeletmódosítással kapcsolatosan

Mind a diákok, mind a tanárok, mind a hazai természettudományos oktatás épülésére szolgálna, ha évtizedes ipari tapasztalattal rendelkező mérnökök és természettudósok szivároghatnának be az iskolákba, hogy élettel töltsék meg a súlyosan tanár- és érdeklődéshiányos, gyakran lapos és unalmas természettudományos órákat. (Hogy a fent említett személyek miért akarnának mérnöki fizetés helyett kezdő tanári gázsit keresni, az persze rejtély; de ha vannak olyanok, akiket a kalandvágy vagy a hivatástudat a magyar középiskolákba visz, akkor bűn őket nem engedni tanítani.)

Ismételjük tehát át a leckét, csak hogy pontosan értsük, mennyire megalázta a kormány a tanári szakmát az augusztus 30-i rendelettel: mostantól – ha más jelentkező nem akad – taníthatnak az iskolákban diplomás természettudósok, a tanárhiányos középiskolákat pedig kisegíthetik az általános iskolák tanárai.

Hogy közülük ki vajon a „képesítés nélküli”, ki a „nem megfelelő”? Nem tudni,

Talán csak a délután négytől negyed ötig a gyerek épségére vigyázó dadus dolgozhat „képesítés nélkül”, de ő ugyebár nem iskolában, hanem óvodában dolgozik, így a „képesítés nélkül is lehet tanítani az iskolákban” kaptafára épülő állítások nem többek ordas nagy provokatív kammantásoknál.

Az a három vegyész, mérnök és fizikus pedig, aki a hír hallatán kiáll majd a nemzet kémialaborjainak katedráira, senkit nem fog bántani. Ha valakikből, hát belőlük lenne érdemes többet beszervezni a gimikbe. Mert így még a végén eljutunk oda, hogy néhány gyerek a tapasztalt szakember munkatapasztalatát és lelkesedését látva meglátja majd az Audi A3-as kabriót a vé egyenlő espertében. Aztán továbbgondolja, és maga is érdeklődő mérnök meg fizikus lesz. Vagy fizikatanár.

És a középfokú oktatás gyalázatos status quóját az ehhez hasonló heuréka-pillanatok bizony alaposan fel tudnák forgatni. Mert akkor bizony átvehetné a terepet az interdiszciplinaritás, a valós sikerek díjazása biflázott-puskázott kamujegyek helyett, a tárgyakba és jelenségekbe ágyazott képletek, a tiktokozás és filmnézés helyett rendeltetése szerinti célokra használt digitális technológia, az olvasás, a motivációra alapuló önképzés, a valódi mester-tanítvány viszony, ahol nem csak a tanítvány köszön előre tisztelettel, hanem a mester is elért már az életben valamit.

középiskoláink sívó homokján. Őrület!

Mégis úgy tűnik, valakik nagyon nem akarnak innovációt az iskolákba. Semmilyet. De vajon őket ki és mire „képesítette?”