Liberális önkény

„Lekordonozott bejárat és egyetemfoglalás a színművészetis hallgatók egy része által. A legbrutálisabb Rákosi-korszakot idéző fenyegetés Gyurcsány részéről, amely ellen egy szót sem szóltak az egyetemfoglalók (holott a diákság szóban nem kért a politikából, de nem határolódott el a kijelentésektől). Az egyetemisták – minden bizonnyal kisebbségben lévő része – a hatalom által fenyegetve érzi magát, miközben a kormányt fenyegetik, és megfélemlítik azokat a diáktársaikat, akik tanulni szeretnének.

Erőszaknélküliséget követelnek, miközben a lehető legerőszakosabb formában követelik maguknak a korlátlan szabadságot. Korábbi tanítványok beszámolói (miért csak most?) a bűntény határát súroló, »intézményesített«, tananyagba épített szexuális megaláztatásokról, miközben azok, akiknek legalább egy bocsánatkérés erejéig meg kéne szólalniuk, mélyen hallgatnak. Párbeszédet követelnek, de annak a lehetőségét is elutasítják, nem mennek el ezekre az alkalmakra.

Liberális színházi megmondóemberek korábban azt vallották, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem alapvető reformokra szorul, most, amikor erre lehetőség nyílik, tagadják korábbi gondolataikat. Megannyi antagonisztikus önellentmondás az SZFE ügyében. A »freeeszefe« önmagába harapó kígyóvá vált, létrejött a liberális önkényuralom, a liberalizmus megmutatta a tökéletes csődjét, totális kudarcát. A »freeeszefe« nem vált brandé, hanem csak a nevetségesség mémje lett.

Mindezt a szabadság jegyében, holott a legalapvetőbb torzulás a liberalizmus örve alatt a szabadság területén ment végbe. Az antik szabadság nemcsak a külső befolyástól való mentességet jelentette, hanem a szenvedélyeink és előítéleteink feletti uralmat is, ráadásul volt egy erős közösségi dimenziója is. Ezzel szemben a liberalizmus a szabadságot szűkebben értelmezte, és az egyénről lehántotta az olyan, esetlegesnek tartott tényezőket, mint a térbeli, időbeli, sőt a nembeli meghatározottságok, a vallási-kulturális kötelékek, nemzethez tartozás. A liberalizmusban »az egyéni döntések meghozatalakor nem kell a közösség vagy az adott rend irányába elköteleződni, illetve Isten parancsaihoz idomulni«. Egy láthatóan szűk csoportra szorítkozó tanár-diák kapcsolatrendszer sok évvel ezelőtt – a liberalizmus jegyében – kisajátította, azaz felhatalmazás nélkül »államosította« az intézményt, és azt liberális önképére formálta. Amiben a friss megnyilatkozások alapján az önmérsékletre épülő erkölcs is kiment a divatból.

Az egyetemfoglaló kisebbség mintegy értékvédő közösségként határozza meg magát, holott a közösség sokkal több, mint egyetemfoglaló akció, mint olyan egyének csoportja, akik saját érdekeiket hajszolva, személyes előnyök szerzése végett rendeződnek egységbe. Az igazi közösség olyan szerveződés, amelynek élete és cselekedetei a bizalom, a jóakarat, a béketűrés, az önuralom, a részvét és a megbocsátás közösen elfogadott erényeire épül. Jelen helyzetben ennek az alapjai sincsenek meg: totális bizalmatlansággal utasítják el a bizalomkérést, a jóakarat kinyilvánítását.”