Egyetemfoglalásról és élőláncról 2020-ban

„Hiszen a Színműn most a személyes valóban minden percében politikai. Elalszik és felébred, fórumozik és összekuporodik egy sarokban egyedül, ötlete támad és elbizonytalanodik az egészben, vagy éppen jobban megismer valakit eközben, akivel aztán majd éveket, évtizedeket tölt együtt. S míg mindez megtörténik vele, jelenléte ellentmondást nem tűrően, világos követelések által igyekszik megvédeni az egyeteme autonómiáját és (szenátusának) önkormányzatiságát a kuratóriumnak csúfolt „magán”menedzsmenttől, amely dacos nemzeti-keresztény mantra alatt valójában áramvonalasítani hivatott a költségeket, értsd hasznot spórolni a (felső)oktatáson. Személyesnek és politikainak ez a közös öröme a kimeneteltől függetlenül (!) is érdemes a megélésre. Öröm, amely alkalmi, mégsem illúzió, de nem is ön- vagy végcél, nem vakremény, nem naivitás.

És egyáltalán nem szégyellni- vagy hiábavaló, ha már egyszer ezek voltak, lesznek és maradnak a tízes, húszas, harmincas (stb.) éveink, s helyettük nem lesz másik. Hisz közben a korszak, az elmúlt 10-15 év tehetetlensége, kilátástalansága, paranoid szégyenítési politikája és társadalom-lélektani roncsolódása sem múlt el bizonyára nyomtalanul. Így a méltóságunk elleni nyomás eredménye lenne az is, ha mosolytalan szigorral és megélhetetlenül hagynánk magunk mögött ezeket az örömöket az örökös holnap igézetében. Ha tönkremennénk, s ezzel lennénk cáfolhatatlan bizonyítékká. S akkor majd ennek a generációnak a kapcsán is azon heherészhet a jövő, hogy két út állt előtte: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ehelyett volt a belvárost bejárható élőlánc keretében egy délután, amikor a Színmű megosztotta a maga közös örömét.”