Az 1990-ben elmaradt elitváltás tragikus következményei

„Magyarországnak ma olyan kulturális és társadalomtudományos elitje van, amely befolyásában, szerkezetében, erőszakosságában, magyarellenességében nem különbözik a pártállam legrosszabb éveinek elitjeitől jelentősen. Nem liberális, tehát autonóm, valóban szabad társadalomtudomány és művészet csak szigetekben létezik, egy-egy véletlenül pozícióba került valódi szakember körül vagy az új intézményekben.

Ezek az emberek a végsőkig harcolni fognak, hiszen némelyiknek nemcsak az ideológiai gyerekei, hanem az unokái is már évtizedek óta vezető pozícióban vannak, és látják maguk előtt az általuk »nevelt« és kiképzett következő nemzedékeket is.
Harminc éve hagyjuk, hogy rendes virtigli kommunisták, karrierlovagok, közöttük tömegével a különböző titkos kommunista hálózatok emberei neveljék a gyerekeinket, döntő hatással legyenek a történelem és irodalom oktatásra, a teljes vizuális kultúrára, a színházakra, mindenre, ami tömegkommunikáció. Vagyis gyakorlatilag az ország teljes hangulatára.

Ez a banda csinált ebből a remek, élhető országból egy rossz hangulatú, gyűlölettel teli helyet, ezek tesznek meg mindennap a teljes közpénzből fizetett munkaidejükben mindent, hogy a színházlátogató, a magyar film, a kereskedelmi média nézője, olvasója rosszkedvűen vagy saját hazáját megvető érzéssel élje az életét.
Egy ország mindig egy hangulat, egy életérzés. Mi állami pénzből több ezer olyan embert tartunk el nagypolgári színvonalon, akiknek az a fő projektje, hogy elvegye a kedvünket az élettől, a magyarságunktól. Tulajdonképpen a diktatúra kulturális elitjét finanszírozzuk még mindig.

Ezek sosem voltak alkalmasnak elitnek, még a diktatúra kulturális elitjeként is kudarcot vallottak. Az elit helyén vannak, de sose közelítették meg minőségben ezt a kategóriát. 
Nem hozott megbékélést a rendszerváltás azon gesztusa, hogy nem lesz számonkérés. Minden gyilkos megúszta, minden rabló megúszta, és mindenki, aki karriervágyból, jellemtelenségből szolgálta a diktatúrát, megúszta. Sőt, harminc évet tettek bele abba, hogy felmagasztosuljanak és erkölcsi magaslatról ítéljék el azokat, akik kétségbe merik vonni a szakmai alkalmasságukat és az erkölcsi hivatkozásaikat.
Csodát már nem tehetünk, de nem engedhetjük meg, hogy továbbra is ezek neveljék a gyerekeinket.
Mert ugyanolyan kudarcos, jellemtelen senkivé nevelik őket, mint amilyennek ők bizonyultak. A tehetség pedig nem mentség a jellemtelenségre. Mert végül mindig csak az utóbbi számít. Ez a társaság ráadásul békével elmehet, pedig nagyon nem békével jött és főleg nem békésen uralkodott.
Az ősbűnt mi is elkövettük, hagytuk, hogy ezek neveljék fel a következő nemzedékeket. Szembe kell néznünk ezzel a hibával, mert különben semmi nem marad a kultúránkból és a nemzetünkből, a magyarságból.”