„Az elmúlt hetekben két olyan esemény is történt, melyre minden jóérzésű ember fel kell vonja a szemöldökét, és amely el kell gondolkoztassa a hazai zsidókat. Az egyik az ellenzéki összefogás szerencsi jelöltjének, Bíró Lászlónak ügye, a másik Raffay Ernő történész kitüntetése augusztus 20-i nemzeti ünnepünkön.
Talán nem kell magyarázni, mi is a komoly baj mindkét üggyel, ám ha mégis, kezdjük a Bíró körüli balhéval.
Szinte felfoghatatlan, hogy a magát demokratikusnak definiáló ellenzéki pártok azután is kiállnak a súlyosan antiszemita és rasszista Bíró jelöltállítása mellett, hogy csak a vak nem látja, sem Bíró, sem pedig az őt eredetileg indító Jobbik nézetei a számtalan bocsánatkérés és a múltbéli kijelentések hangzatos megbánása után sem változtak.
De ez nem is meglepő. Ha az ideológiáját rasszizmusra és kirekesztésre építő Jobbik a néppártosodásnak hívott szavazatszerzési kísérlet jegyében látványosan felhagy a huszadik század legsötétebb szólamainak hangoztatásával, ideológiai fegyvertárában alig marad más, mint néhány közepesnél gyengébb politikus, üres politikai program és meghatározhatatlan karakter.
Bíró nem túl hiteles mea culpája, vagy ahogy mifelénk mondják, tesuvája, a világon senkit nem hatott meg az ellenzéki összefogás pártvezetőin kívül, akik azután is kitartanak Bíró jelölése mellett, ha saját pártja, a Jobbik némi bürokratikus bénázás miatt nem állíthat jelöltet. Az így kialakult helyzet, miszerint Bíró immáron az MSZP, a DK, a Momentum, az LMP és a Párbeszéd jelöltje, józanító hidegzuhanyként kellene elgondolkoztasson mindenkit. Lehet, hogy Bíró és a Jobbik ideológiája bőven szalonképes a magukat demokratikusnak mondó pártokban, és a Fidesz leváltása érdekében más visszataszító eszközt is megragadnának?”