Szocializmusok, ha találkoznak

„»Csókolom, ez már a kommunizmus vagy lesz még rosszabb is?« – szólt a vicc az ötvenes években, és ma már tudjuk, hogy lett. Pontosabban már előtte is tudtuk, tudták, hogy van rosszabb: az, amikor a szocialisztikus irányzatok összeérnek, amikor a szélsőjobb és a szélsőbal össze- és egymásba csimpaszkodik. Nemcsak akkor, amikor személyi állományukban találkoznak – gondoljunk csak a Molotov–Ribbentrop-paktumra, a szovjet és náci katonák ölelkezésére lengyel városokban vagy a nyilas keretlegényekből lett ÁVH-s verőemberekre –, hanem amikor politikai céljaikban, ideológiailag is megegyeznek.

Nem hiába nevezték jobb körökben már a harmincas évektől kezdve Magyarországon a nyilaskeresztes mozgalmat „zöld bolsevizmusnak” (a csalatkozás elkerülése végett: nem környezetvédelemről, hanem a hungarista egyenruha színéről volt szó) és nem hiába írta a ’86-os német történészvitát kirobbantó Ernst Nolte A fasizmus korszaka című könyvében, hogy »marxizmus nélkül nincs fasizmus«.

Valóban nem lehet tagadni, nemzeti és nemzetközi szocializmusnak közös a gyökere, közösek a vonásai: istentagadás; a polgári status quo ledöntése valamiféle utópisztikus »testvériségben« megvalósuló világ kimérnökösködéséért; birodalmi gondolat; faji vagy osztályalapon szervezett harccal fűszerezett egyenlőségelvűsdi; kollektivista materializmus és végtelenül teleolo­gikus történelemszemlélet – a világ folyása egy adott irányba halad, abba kell hogy haladjon, mégpedig a kijelölt forradalmi élcsapat vezetésével.”