„Elkényelmesedett csallóközi tömbmagyarként csak sejteni vélem, mindazon harcok természetét, melyeket mindennapi megmaradásukért vívnak szórványban élő magyar testvéreim, de így is megütött a hír, újabb végvári iskolával lehetünk szegényebbek.
A lévai református gimi bezárása valószínűleg megdöbbenéssel tölt el minden nemzetéért aggódó felvidéki magyart, hiszen az elmúlt években jóleső, bár hamis nyugalommal állapíthattuk meg újra meg újra, lám, nincs nagy baj, még Léván is ott vagyunk. A nagymegyeri magyar gimnázium megszűnésének hírét még elütöttük azzal, akad még magyar középiskola az egyébként is magyar többségű kisvárosban, Dunaszerdahely és Komárom is tartja magát, nincs nagy baj, megyünk tovább.
Léva elvesztése azonban egészen más. Egy percig se gondoljuk, hogy iskola nélkül néhány évtizednél tovább bírja az ottani szórvány.
A közösségben gondolkodó magyarok lassan kihalnak onnan, középiskola híján pedig félő, nem is termelődnek újra soha. Vegyük már észre, nem járhatnak még száz éven keresztül koszorúzni és megemlékezni ugyanazok a megszokott arcok, a szőnyeget az ő talpuk alól is kirántja az idő.
Mondják, ne csüggedjünk, a gimi megszűnik, de épül új bölcsőde és közösségi ház. A kérdés csak az, mégis kinek?! Ha elmennek a diákok, ki küld majd öt-tíz év múlva gyermeket az előbbibe, és ki jár majd öt-tíz év múlva rendezvényre az utóbbiba, ha nem azok a környékbeli magyar fiatalok, akik eddig a lévai gimnáziumból kapták az élethez szükséges útravalót. Azt, hogy szülőföldön boldogulni édes kötelesség.
A lévai református giminek meg kell maradnia. Értem én, hogy kevés a gyerek, kilenc fő alatt nem nyitható első osztály, gazdaságilag nem racionalizálható a fenntartás.”