Amikor rácsodálkoznak a haladók az eltörléskultúrára

Nemrég két érdekes cikken akadt meg a tekintetem: az egyikben a 444-es Plankó Gergő döbbent rá arra, hogy a baloldal néha a médiában tesz tönkre embereket alaptalan vádakkal, és éri el, hogy üzleti kárt szenvedjenek. És van egy egyébként teljesen rendben lévő szemle Szily Lászlótól, aki szintúgy nagy és ártatlan szemekkel nézi, hogy a Washington Post magánszemélyeket rasszistáz több oldalas vezető sztorikban.

Aki már látott karón varjút a magyar kulturális életben, persze jól szórakozhatott ezeken a cikkeken. A helyzet az, hogy az úgynevezett „cancel culture” – vagyis a médiában való Canossa-járásra kényszerítés, illetve annak elmaradása esetén a pozíciók, állások, megbízások kikezdése –

Persze vannak régebbi esetek is, de gondoljunk csak két NER-korszakbeli példára! 2012-es eset volt, amikor Karsai László történész szervezett tiltakozást, mert Jeszenszky Géza akkor oslói nagykövet is szerepelt volna egy Wallenberg-konferencián. Nem akarom megvédeni Jeszenszky tankönyvének sorait, csak csendben jegyzem meg, hogy a vitapartner konferenciáról való eltávolításának gyakorlatát biztosan nem a BLM-őrületből fogja eltanulni a hazai közélet, régi módszer ez. Az akkori balliberális sajtó egy rövid guglizás tükrében természetesen lelkesen asszisztált a nyilvános kivégzési kísérlethez.

A másik eset, ami eszembe jut, Kovács Ákos énekes története, ami éppen egy 444-cikkel kezdődött: egy kiragadott, sarkos mondata alapján akkora műbotrányt kreált Botos Tamás, hogy a Magyar Telekom felmondta szerződését az énekessel. Mire aztán a magyar kormány bontott néhány szerződést a Telekommal – ezen persze jót gúnyolódott a 444, jelezve, hogy mit is gondolnak igazából a most ártatlan bárányként szemlélt cancel culture-ról.

Nem akarom megvédeni Ákos sorait, de

Valakin számon kérni a nézeteket egy dolog, de a konferenciák meghívott előadóinak utólagos kiebrudalása, a szerződésbontás egészen más.

Arról nyilván szólni sem kell, hogy az elmúlt évek ellenzéki összefogása megmutatta, hogy a „múltban elhangzott ellentmondásos/kirekesztő kijelentések” felett érzett felháborodás mennyire is valós. Amennyiben valaki a jelenlegi jobboldali kormányzat ellensége, bármit, azaz bármit elnéznek neki, legyen az holokauszt-tagadás, cigányozás vagy homofóbia.

Megannyi szélsőjobboldalit piedesztálra emelt az utóbbi időben az ellenzéki sajtó, amivel nem is lenne baj, ha ezek az egyének valaha elnézést kértek volna nézeteikért. De a szélsőjobb a pofánkba röhög, cinikusan közli, hogy ők sosem voltak nácik, és ezt a baloldali média és megmondóemberek – tisztelet a kivételnek – megjegyzés nélkül hagyják. Hol vannak már a régi szép napok, amikor a 444 összegyűjtötte a cukisodó Vona Gábor zsidóvicceit? Az ilyesmi mára az ellenzéki összefogásba szúrt tőrnek, árokásásnak minősül.

A cancel culture-t a balliberális oldal tartotta életben Magyarországon, és ők is rakták most egy időre félre.

és most politikai haszonlesésből jegelték. De biztos vagyok benne, ha majd egyszer szétesik az összefogósdi, újra indul az elhatárolódás, az elhatárolódásra kényszerítés, a konferenciáról kivonulás és a virtuális kivégzések sora a politikai célok érdekében. Sosem szólt másról ez az egész.