Az írás első feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát

„Miért volt fontos, hogy megírd?

Tulajdonképp 1970 óta ezt írom. Már az első novelláimnak is önéletrajzi jellegük volt. Pontosan ismertem azokat az eseményeket, amelyeket átalakítva megírtam. Előfordult, hogy hazaérve gyorsan lejegyeztem egy épp akkor elhangzott párbeszédet, hogy el ne felejtsem, s aztán változatlanul be is került az egyik elbeszélésbe. De ilyen nyíltan még sosem beszéltem magamról, mint most. A saját nevemen szerepelek az új könyvben, sőt igyekeztem mindenkit a saját nevén nevezni, kivéve, ha ezzel személyiségi jogokat sértettem volna. A könyv úgy öt éve jutott az eszembe. Először a balatoni fejezetet írtam meg, az Egy nyári élményem címűt, mert tudtam, hogy ez íróilag egyben tartható. Csavargás, stoppolás csajokkal, haverokkal, ilyen-olyan fejekkel, rendőrökkel. Minden napját fel tudom idézni annak a nyárnak, hisz váratlanul súlyos veszélybe kerültem.

Ez az egyik legjobb rész az egész könyvben!

Ennek a fejezetnek a megírása után kezdtem el gondolkodni, hogy magát az egész könyvet hol kezdjem el. Arra jöttem rá, hogy az életem legelső emlékképét kell felidéznem, ami sikerült is. Elsőre a bilire szoktatás jutott az eszembe, amikor ennek érdekében drága nagyanyám egy fakanállal lágyan ütögette a fenekemet, miközben fogta az egyik kezemet, én forogtam körülötte és bőgtem, a lakók pedig hangosan nevettek a nyitott ajtón túl az udvarban. De éreztem, hogy ennél korábbra is vissza tudok menni, és akkor bevágott egy kép, nagyon különös formában. Egyszerre láttam a nagyanyámat – ahogy közel hajol hozzám, a csecsemőhöz –, és ugyanakkor mind a kettőnket.

Különleges adomány, hogy valaki ilyen élesen emlékszik annyi mindenre, mint te.

Szerintem mindenki képes erre, csak ki kell fejleszteni a megfelelő módszert, mert ezek a képek, történések mélyre temetődnek. Volt, amire nem emlékeztem, és amire igen, azt nem mindig írtam meg, de nincs ezért lelkiismeret-furdalásom. A betegségem után – kisgyerekként diftériás lettem – minden nyáron, hogy erősödjem, Gyömrőre, egy Pesthez közeli településre küldtek ismerősökhöz. Tizenhárom nyarat töltöttem Gyömrőn klottgatyás kisfiúként, több olyan emberrel találkoztam, akit a régi, úgynevezett keresztény úri középosztály vagy az arisztokrácia tagjaként kitelepítettek vidékre Budapestről, és nem is térhettek oda vissza, legfeljebb a főváros vonzáskörzetébe. Sokat tanultam tőlük. De mindezt nem írtam bele a könyvbe, mert elvitte volna egy másik irányba.

Viszont a gyömrői kitelepítetteket idézi meg a Fegyverszünet című dal a Fehér babák takarodója című lemez zárásaként.

Igen, egyszer egy velem egykorú gróflányt vittem a biciklimen, és pont a lejtős Zrínyi utca végében elzuhantunk. Nem számított, hogy ő grófi származék, én meg nem.

Ha már a dalokat emlegetjük: írsz arról, hogy az udvarban lakó nők sokat énekeltek, a legszebben egy cigány asszony, Horváth néni, ő leginkább a fia nótáját, azt, hogy Te vagy a fény az éjszakában. Engem is meglep, hogy a fejemben van, hogy Horváth Jenő és Halász Rudolf szerzeménye. Írsz arról is, hogy később édesanyád énekelni tanított a háború előtti slágerek segítségével. Gondolom, ez valahogy belejátszott abba, hogy később elkezdtél dalszövegeket írni, sőt szerencsére máig sem hagytad abba.

Egész biztosan. És nyilván más lesz a zenei ízlésem, ha komolyzenén növök fel. A Te vagy a fény az első művészi élményem volt. Ma is tudom a szövegét, még elemzem is a könyvben. Arra is emlékszem, milyen képeket láttam a hallgatása közben. Például egy cukrot és tojássárgáját keverő fakanálra gondoltam, mert a dalban az van: »A szélben pálmalevél, szívemben te vagy a vér...«, s nyilván ezek a pálmalevelek ugyanígy kavarják a vért, gondoltam. Akkor hallottam először Karády Katalin nevét is.”