Hogy hogyan közelítünk az élet véges vagy végtelen mivoltához és azon keresztül az ember céljához, számos egyéb következménnyel is bír. Aki a Teremtés rendjét elfogadja, az elfogadja az abból fakadó természetes hierarchiát, azt, hogy van valaki felettünk. Hogy létezik tekintély, hogy vannak alá-fölérendeltségi viszonyok és legfőképpen azt, hogy az ember nem mindenható. Aki szerint nincs Teremtés, az nyilvánvalóan nem vallja az abból fakadó teremtett struktúrák tiszteletét sem: nincs Teremtő, tehát nem beszélhetünk az igazság objektív forrásáról sem.
Nincs általánosan kötelező morális vagy erkölcsi mérce; valójában minden érték és minden megítélés viszonylagos (»mindenkinek megvan a maga igazsága«), ekképpen a maga nemében minden egyenlő is. Vagy ha nem is az, akkor az embernek mint a heliocentrikus világ igazi középpontjának feladata, hogy az egyenlőtlenségeken változtasson. De alapvetően az is, hogy a saját igazságát, ha kell, a természeti-társadalmi rend – mely amúgy is az ember által konstruált, nem pedig teremtett – átalakításával érje el.
Az átalakításhoz, a társadalmi mérnökösködéshez pedig egy szubjektív mérce társul: az egyéni vágyak, akarások, érzések. Ezeket kell kifejezésre juttatni, megvalósítani, kiteljesíteni – itt és most, hisz időnk véges. Pusztán az a probléma, hogy ha nincsenek korlátok, akkor az emberek, ha nem tudnak uralkodni a saját érzelmeiken, elkezdik mások viselkedését kontrollálni. Majd gondolják végig ezt a »társadalmi igazságosság« nevében zajló következő felszabadító forradalomnál pár éve múlva, mikor a »Black LGBT+ Lives Matter« mozgalom nevében nemcsak a heteroszexualitást, de a fehér embert is betiltják hatóságilag. Ne nevessenek! Nézzenek csak nyugati irányba.”