A nevemet már gyakorta betűznöm kell

„Azt nagyon-nagyon nem szoktam meg, hogy Vitray Tamás bulvárlapok főszereplője legyen. Te hogy szoktad meg?

Ez nem megszokás kérdése. A válásom, ugye? Ez volt a fő téma, ezzel indult el… Én akkor egyetlen kérdésre válaszoltam, de csakis azért, mert irritált, amit a másik fél mondott. Vele ugyanis megegyeztünk, hogy magáról a válásról, részletesen nem beszélünk, de az, hogy a tényt megmondjuk, nem lehet kérdés. Ehelyett ő azt mondta, hogy a »hír igaz, több mondani valóm nincs, remélem a másik félnek is lesz annyi esze, hogy hallgasson«. Márpedig ebben a mondatban túl sok minden van, túl sok minden kiolvasható belőle. Irritált, hogy azt mondta: lesz annyi eszem… Hiszen megegyeztünk. Ezért Kállay Bori mondatára annyit mondtam, hogy nem értem a művésznőt, akinek csak annyit kellett volna mondania, igaz a hír. Én sem mondtam többet.

Minden egyéb – itt vannak eltéve a lapok – régi nyilatkozatokból, innen-onnan-amonnan lett összeszedve. A válásomról magáról több interjú nem született. Beleértve azt, hogy második feleségemet, Földi Terit látogatom a kórházban, hogy olyan beteg volt akkor már, hogy nem ismert meg. Tehát való igaz, hogy ott álltam mellette, de én erről nem beszélgettem senkivel. Az újságírók vagy a kórházból, vagy máshonnan tudták meg, és persze rám is szálltak, elkezdték firtatni, hogy miként élek, mihez kezdek, mi történt. Nézd, nem kell nekem ez ellen védekeznem, mert a bulvársajtónak sem mondtam mást, mint amit vállalok a mai napig is. Hozzáteszem, nem is olvastam olyasmit, ami vállalhatatlan lett volna. Kállay Borival harmincnégy évet éltünk együtt, ebből harminckettőt házasságban, ennyi volt és ennyi ma is a közlendő lényege. Másról én soha nem beszéltem. Hogy másról is írnak, hogy mi maradt nekem, és a másik félnek, nos, ez ellen nem tudsz védekezni.

Én nem is akartam veled erről beszélgetni…

Nem bánnám, ha nem is tennénk.

Csak az agyam nem fogadta be, hogy te bulvárhős vagy…

Nem vagyok az. Péter, én nem változtam meg, csak az évek múltak felettem.”