„A multikulturális illúzióknak leáldozott: a kultúrák nem akarnak összeolvadni. Samuel Huntington jövendölése vált valóra: civilizációk harcolnak egymással a soknemzetiségű metropoliszokban, és a nyugati (»fehér«) civilizáció minden vonalon defenzívába szorul.
A gazdasági világversenyben hátrányba kerül a keleti diktatúrákkal szemben, amelyek sokkal kíméletlenebbül bánhatnak alattvalóik munkaerejével és természeti kincseikkel. A politikai világnézetek küzdelmében pedig saját fegyvereit fordítják ellene: a »black lives matter« elidegeníthetetlen emberi jogaikra hivatkozva követel kárpótlást, pozitív diszkriminációt a színesbőrűeknek, s hirdeti egy lélegzettel a fehér faj kollektív bűnösségét.
Ehhez képest részletkérdés, hogy a választásokra készülő pártok hogyan sütögetik pecsenyéjüket a felgyújtott boltok és járművek lángjánál. Valójában kullognak az események után, és ügyetlenül rögtönöznek. A Coca-Cola és a többi multi még inkább sodródik csak az árral, amikor eltüntetne a világhálóról minden ellenvéleményt, nem árusít többé fehérítő (!) hatású kozmetikumot, vagy hitet tesz a BLM által sulykolt »antirasszista« követelések mellett. Végül is, ki lenne ezek ellen? És miért ne szereznének jópontokat a tömegkulturális bóvlira legfogékonyabb, legigénytelenebb vásárlók millióinál?
A balliberális értelmiség lelkesedése is érthető: végre egy radikális kisebbségi mozgalom, amelynek a szószólója lehet. Milyen elnézők tudnak lenni ilyenkor a véres túlkapásokkal szemben! Kiderül, hogy a politikailag korrekt eljárás rigorózus hívei a forradalmi terrort, ha nem őket terrorizálják, megengedhetőnek, esetleg szükségszerűnek találják. De vajon miért volna tiszteletre méltóbb az új, »baloldali« populizmus primitív világképe, romboló dühe, leegyszerűsített elitellenes jelszavai, mint volt a jobboldali populizmusé? Márpedig abban kiváló szerzők sokasága ismerte fel a demokratikus jogállamra leselkedő veszélyt. Hol van most az akkoriban oly’ kritikus értelmiség?
Csak nem a tüntetések élén?”