Nyári fogócska a Pride-dal

„A mi kis magyar közéletünk nagy fogócskája évről-évre nyáron kezdődik: ilyenkor rendezik a Pride-ot. Ennek lényege, hogy paradicsommadárnak öltözött, neccharisnyás, szőrös férfiak, egymásba fonódó, rendszerint bűnronda nők, valamint meghatározhatatlan nemű emberi lények igyekeznek nekünk bebizonyítani, hogy ők is nagyszerű magyarok. A fogócska lényege abban állt – vagy áll? –, hogy néhány, százkilós másképp gondolkodó, akiről nagyon is könnyű eldönteni, hogy férfi, szintén tiszteletét teszi a helyszínen. Régebben köveket is dobáltak, emezek sikoltoztak a platón és az aszfalton, mostanában viszont csak szópárbaj zajlik. Aztán mindenki szépen hazamegy azzal az érzéssel, hogy tett valamit a normalitásért. Az egyik azzal, hogy a pucér seggét simogatta a boájával, a másik, hogy vörös fejjel ordított egész nap.

Én a magam részéről nem szeretek fogócskázni.

Azt viszont határozottan gondolom, hogy amikor a boás csapat Szent István koronáját szivárványba burkolja, https://888.hu/feher-ferfi/szivarvanyos-szent-korona-az-idei-pride-logoja-4256668/ akkor nemcsak az elemi jó ízlés, hanem önmaguk ellen is vét. Azzal ugyanis, hogy átlépnek a másik térfélre, és lelopkodják a dresszt az ellenfélről, hogy abban focizzanak tovább, szabálytalanságot követnek el. És ilyenkor úgy szokott lenni, hogy a sok szemétség, provokáció láttán a mi csapatunk erőre kap és lendületes rohamok után megfordítja az eredményt, de legalábbis döntetlenre hozza a meccset.

A kődobálás és a buzizás nincs benne a győzelem kelléktárában, egyszerűen azért, mert pontosan az a céljuk, hogy mi méltóságunkat veszítve ordítozzunk, ahelyett, hogy gondolkodnánk. Ne sétáljunk be a csapdájukba, igyekezzünk a saját szabályaink szerint játszani!

A Pride-os brigádot nem a tömény agresszió, hanem a törvényi tényállásokhoz való ragaszkodás bizonytalanítja el. Ha mi nem teszünk mást, csak a rendelkezésünkre álló térben ragaszkodunk a törvényekhez, és azon belül elmegyünk a maximumig, nagyon kellemetlenül érzik majd magukat. A magyar törvények ugyanis jók. Az agymosás egyelőre nem olyan fokú, mint a nyugati világban, és bár próbálkoznak, próbálkoznak, a pederaszta még nem a magyar társadalom hőse.

A Pride ellen humorral és tudással kell harcolni. Mindent ki kell aknázni a rendelkezésünkre álló térben, el kell menni a falig. Ki kell mondani az igazságot, amíg kimondhatjuk, nevetségessé kell őket tenni lépten-nyomon. Nyugodtan lehet gúnyolódni rajtuk. Érvelésünk lehetőleg arra irányuljon, hogy leginkább szánalmas, amikor valaki másnak képzeli magát, mint ami. Mondjuk el azt is, hogy a magunk részéről sajnáljuk ezeket az embereket, nyilván azért lettek ilyenek, mert gyermekkorukban bántalmazták őket, esetleg nem volt apjuk, felbomlott a családjuk, és amikor másokban az ösztönöket helyes irányba tereli a környezete, náluk nem volt kinek terelgetni.

Beszélgessünk arról is gyakran, hogy bármilyen erőfeszítéssel kutatják is, nincsen homoszexuális gén. A saját nemünkhöz vonzódni ugyanannyira szocializációs, mint genetikai kérdés. Senki sem születik másnak, legfeljebb azzá változik. Ha a Pride-ról feljön a szó, szelíd mosollyal mondjuk azt barátainknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, hogy meleg aktivistának lenni nem büszkeség, hanem szégyen dolga. Ők ugyanis nem liberálisok, nem hisznek az emberi jogokban. Mi sokkal liberálisabbak vagyunk nálunk, ugyanis magánügynek tekintjük saját magunk és mások szexuális irányultságát, és hiszünk abban, hogy semmilyen joghátrány nem érhet senkit azért, amilyen. Amikor azonban ők közügyet kreálnak a magánügyükből, amikor utcára viszik vonzalmaikat, akkor ne csodálkozzanak, hogy utcai választ is kapnak. Mélységesen sajnáljuk a dolgot, de szóltunk előre, hogy így lesz.”