Nézzünk a sebeinkre, de ne a fájdalmunkra emlékezzünk

„Tanár úr, hogyan találkozott életében először a trianoni döntéssel és hatásaival?

Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogászként az akkori csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. Gyerekként, a családban éreztem meg először, mit jelent Trianon. Magam még nem, de a szüleim éltek, amikor megtörtént, mindkét nagyapám katona volt az első világháborúban. A közismert jelmondat szinte mindent átitatott: »Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország.« Manapság már fenntartásokkal emlékszem vissza erre. Egyfelől biztosan tudjuk, hogy Nagy-Magyarország nem volt mennyország, mert itt a földön nem teljesülhet be Isten országa.

Másfelől ott volt ebben, hogy nem emlékeztünk a múlt tökéletlenségeire, hanem csak arra, ami szép volt és elveszett. Életünk reménye volt, hogy visszaszerezzük az elcsatolt terülteket. Az egész közgondolkozásban egy nem bűnösen fenntartott, de betegesen dédelgetett revizionizmus élt.

Hogyan emlékszik vissza erre?

Amikor Csehszlovákiától visszatért a Felvidék déli területe, amelyet túlnyomó többségben magyarok laktak, emlékszem, szüleimmel egy nyarat ott töltöttünk. Végre nagyobb hegyeket tudtunk megmászni. Leírhatatlan örömmel fogadtak minket ezeken a területeken, Kassán és Rozsnyón. Akkor nem lehetett látni, hogy ki az, akit ez a változás szomorúan érint.

Hogyan teltek az iskolás évei? Az örömteli érzések teljesen elfeledtették a trianoni döntést?

Miután Észak-Erdély visszatért, átkerültünk Nagyváradra, oda jártam iskolába, majd megkezdtem a gimnáziumot. Ott már találkoztam olyan román gyerekekkel is, akik azon búslakodtak, hogy a határváltozással a Regátba (a Kárpátokon túli román területek) kell költözniük, tisztviselő szüleiknek ott kellett munkát keresniük. Akkor szíven ütött, hogy van, akit az én örömöm veszteségként érint. Hogy amikor az én gyerekkori álmaim megvalósulnak, valaki máséi elvesznek.”