Június 4., a kétszeres veszteség napja

„A »mi lett volna, ha…?« történelmietlen kérdés, mégis mindig ott kísért a múlt traumáit hordozó utódok lelkében. A trianoni békediktátumra gondolva ugyanúgy felmerül bennünk, ahogy annak a jogszabálynak a kapcsán, amely 1956-nak a trianoni döntéssel megegyező nyár eleji napján lépett hatályba, és a magyar történelem során elsőként engedélyezte szinte korlátozás nélkül a nem kívánt terhességek művi megszakítását.

A szimbólumok iránt fogékony ember számára hátborzongató a két dátum egybeesése: Magyarország területi megcsonkítása és a magzati korukban megölt magyarok millióinak nyomasztó emléke ugyanis összeér ezen a júniusi napon.

Trianonban elveszett az ország kétharmada, családok százezrei szakadtak szét, gazdasági erőforrásaink és kulturális értékeink sora lett oda. Az 1956-os forradalom kirobbanását megelőző nyáron pedig egy szovjet mintára (a Szovjetunióban 1955-ben liberalizálták az abortuszt) ránk erőltetett rendelettel e napon indult el a tragikus folyamat, amelyet meg nem született életek milliói és megtört nők, családok százezrei szegélyeztek a mai napig, s amely – más tényezőkkel együtt – nagyot lendített a demográfiai lejtmeneten.

Olyan sötét évtizedek következtek, amikor az abortuszra a születésszabályozás alapvető eszközeként tekintettek. A liberalizációt a magyar kutatók által »abortuszjárványnak« nevezett folyamat követte, amit tovább erősített a kommunista hatalom agresszív istenellenessége. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a rezsim hosszútávra megtörte a magyarok lelkét, és ebben nemcsak a közéleti reményvesztettség, az igazság folytonos elhazudása, a Kádár-rendszer 1956 utáni megtorlásai, majd kiegyezős-összekacsintós politikája volt a bűnös, hanem az is, hogy a korszakban volt olyan év, amikor 100 várandósságra 134 terhességmegszakítás jutott.

Három évvel a rendelet hatályba lépését követően már több abortuszt végeztek, mint ahány gyermek született, a legsötétebb, 1969-es esztendőben pedig 206 ezer magzat életét oltották ki.

Bár kényelmetlenül hangzik, de sajnos igaz: szinte minden magyar az abortusz közvetlen alanyaként vagy néma cinkosként bűnrészessé vált, ami legalább akkora személyes és nemzeti traumát jelent, mint a trianoni döntés szomorú következményei.”