Isten veled, Magyarország!

„Remélem, nem veszi rossz néven a sokak által nézett kereskedelmi csatorna, hogy ennek az írásnak a címét tőle kölcsönöztem, de ez az egyetlen mondat a lehető legpontosabban fejezi ki mindazt, ami már jó ideje foglalkoztat. Az előző évtized elején-közepén indult meg az a nagy migráció (nem félek használni ezt a szitokszót), amely magával ragadott – szerény becslések szerint is – mintegy félmillió magyar családot. Valójában a hazai népesség szempontjából ez a félmillió kétszer-háromszor is több lehet, ha hozzászámoljuk a családtagokat, a gyerekeket, meg majd évtizedek múltán azok leszármazottait, akik már idegen országokban születnek, ott nevelkednek, és lassan elveszítik a gyökereiket is. Ami a leginkább elgondolkodtató, hogy a tehetséges, vállalkozó szellemű, többnyire fiatalok csomagoltak, és mondták – ki könnyes szemmel, ki keserűen –, hogy isten veletek!

Az említett csatorna minap vetített egyik epizódjában megszólaló fiatal lány elmondta: néhány éve reménytelen lakáshitel nyomasztotta, a heti hétnapos munka ellenére napról napra tengődött, a kilátástalanság elöl menekülve, egyetlen táskányi ruhával és harminc euróval a zsebében érkezett meg egy osztrák kisvárosba, ahol azóta már saját lakása és mindig teli hűtőszekrénye van. Ott is sokat dolgozik, pincér, szabad idejében takarítani jár, de azt látja, van értelme a munkájának. És nem az anyagi előnyöket számolgatta az a hat gyereket nevelő egri mérnökember sem, aki odahagyott mindent, amit a korábbi életében elért. Megcsömörlött attól a politikai bűztől, amely mára szinte elviselhetetlenné tette számára itthon a levegőt. Nem érdekelte, hogy takarítással vagy egy farmon állatgondozással kell-e újraindítania a maga és a gyerekei számára választott szabadabb életet. Biztos benne, ha megkapaszkodik, újra épületeket tervezhet majd, háromdiplomás pedagógus felesége pedig megint taníthat, és a gyerekei is jó iskolákban, egy szabad társadalomban nőhetnek fel.

Ha egy-egy baráti társaságban manapság szóba kerül a kivándorlás, kiderül, hogy csaknem minden család érintett valahogy ebben. Azt mondják az itthon maradt szülők, nem a pénz miatt ragadtak vándorbotot a gyerekeik. Az egyik ismerősöm egyetemen oktató matematikus lánya idősgondozást vállalt Németországban, hogy olyan szinten tanulja meg a nyelvet, amivel később megpályázhat egy oktatói állást. Talán nem kell majd attól tartania, hogy a főnökei kisajátítják a tudományos folyóiratba szánt cikkeit.”