Azé a Kárpát-medence, aki teleéli

„Megvan még Pozsonyunk, Kassánk,
A miénk is, bárhogy múlik a múlt,
S fáj, ami fáj!”
(Szarka Tamás és a Felvidék Allstars: Északi szívek)

Lejárt a száz év, véget ért a száz szűk esztendőnk. És e változóan szűkös évek után is elmondhatjuk, hogy vagyunk. Vagyunk a határokon innen, és vagyunk a határainkon túl. Megannyi olyan államban is, ahol durvább vagy finomabb csomagolásban, de általános állampolitika, hogy ne legyenek magyarok. Vagy legalább ne ott legyenek.

Ez az évszázados szűkösség nem kizárólag átok: áldás is. Küzdelemre sarkall és hatékonyságra szorít. Míg a bőség ellustít, elkényelmesít,

Trianon

A magyar nyelvben nincs másik tulajdonnév, ami olyan súlyosan, baljósan szólna, mint ez: Trianon. Kortárs és néhai politikusok nevét sem ejtjük olyan fojtott indulattal, mint egy távoli, a legtöbbek által sosem látott kastélyét. Mohács, Majtény és Világos: szomorkás szavaink ugyan, de rég nem fájnak igazán.

Az elvesztett nagy háborút lezáró béke évszázados kényszerpályára ítélte nemcsak Magyarországot, de az egész térséget, két totalitárius rendszernek is megágyazva.

Trianon, a Párizs-környéki békék nélkül talán nincs – vagy nem olyan nagyságrendű a – holokauszt sem. (S ha már a Trianon-holokauszt bezzegreláció: a magyar polgárosodás korábbi motorjainak, az impériumváltások után magyarságukért is megszenvedő zsidó közösségeknek magyar állami deportálásához hasonló önpusztítást ritkán látni a történelemben.)

Trianon nyertesei máig nyeregben érzik magukat, pedig ők is súlyos árat fizettek.

A térség belső feszültsége és töredezettsége is kapunyitó szerepet játszott a szovjet birodalom számára, hogy kiterjeszthesse ránk totális rendszerét. A románok és szlovákok osztályrésze is több évtizedes elnyomatás és házi fogság lett – igaz, legalább saját hazájukban, míg az ott élő magyaroknak kettős elnyomás jutott.

Ez volt az elmúlt száz évünk. De mit hozhat a következő?

Teleélni a Kárpát-medencét

Állni a kormánynál, ahogy Budapestről Újvidékre hajózva teljesen ránk sötétedik, se a Dunából, se a partból nem látunk semmit, csak a navigációs képernyőn világít a felirat: KELET FELÉ. Nézni, ahogy Aradról Kolozsvár felé tartva kibontakozik a Zarándi-hegység, miközben az autó hangszóróiból dübörög a Rekonkviszta Diszkó: hegyeket, hegyeket, hegyeket! Belépni a pozsonyi ferences templom kapuján, ahol egészen véletlenül abban a pillanatban csendül fel a magyar nyelvű mise kezdőéneke. Vacsorázni az Arany Páva, az egykori Úri Kaszinó teraszán Beregszászon, az alattunk csordogáló Vérkével. Megtalálni a dédszülői házat Nagyenyeden, a patakhoz futó Víz utcában, mindössze pár száz méterre a Bethlen Gábor Kollégiumtól. Megannyi olyan élmény, aminek érzelmi töltetével nem sok minden versenyezhet.

A magyar középosztály, különösen annak harmincas és fiatalabb nemzedékei valamiért

A Soho, Christiania és a De Wallen negyedekbe, mint Krasznahorkaváraljára, Nagyenyedre és Torockóra.

Kit érdekel Stockholmban, hogy eggyel több vagy kevesebb kelet-európai vendég szörnyülködik a sör- és vodkaárakon? Beregszász, Eszék vagy Ungvár számára viszont minden magyar látogatónak megtartó, gyógyító ereje van, s új szállal erősíti meg a történelmi viharok szaggatta szőttest. Számít az Thaiföldön vagy Dubajban, hogy eggyel több vagy kevesebb európai látogat el hozzájuk, átrepülve a fél világot? A szecessziós Nagyváradon és Szabadkán számít. Hány nyugati városkában jártunk már, és hányat kerestünk fel az egykori 63 vármegyénkből? (Egyet távolabb lépve a magyar glóbusztól: hány szomszédos fővárosban jártunk Bécsen kívül?)

Jó dolog megismerni a világot, de lehet úgy, hogy saját szűkebb környezetünket sem ismerjük? A Kárpát-medence a mi jól belátható, belakható, tágas értelemben vett otthonunk. Bármerre járunk: közünk van hozzá. És ez az, amiért egészen más dolog bejárni a medencénket, mint a világ távoli szegleteit. Egy egyetemista társaság egy fapados, kicentizett barcelonai hétvége árából egy egész hétig fejedelmien élhet egy kárpátaljai panzióban vagy szállodában, üstfürdőzéssel és vereckei terepjárózással. Egy osztrák raftingtúra árából a család evezhet a Csernán, majd utána bejárhatja Herkulesfürdőt és a páratlan Vaskapu-szorost.

És ha a Partiumban vagy Szatmárban érzik a magyar vendégek jelentette vásárlóerő felfutását, akkor az egyébként nem magyar vállalkozók hozzáállása is változni fog. Több lesz a magyar étlap, több lesz a magyar honlap. Mind több helyre kerül ki az Igen, tessék! matrica. És ezzel az ott élő magyarjaink számára is jobb lesz az élet. Otthonosabb.

A cigányok és a magyar feltámadás

A következő száz évünk egyik kulcsa, hogy mi lesz a magyar cigánysággal. Mindenki ismeri a borús demográfiánkat. Az 1,5 alatti teljes termékenységi arányszámunk egyelőre ugyancsak távoli a 2,1-es, önfenntartó értéktől. De mekkora ugyanez a mutató, ha eleve lemondunk a cigány családba születő gyerekekről?

Tudom, cigány és nem cigány magyarok együttélése nagyon súlyosan terhelt. Félelemmel – mit félelemmel: rettegéssel – az egyik, állandó megaláztatottsággal a másik oldalon. A lehetetlenséggel határos feladat kilépni ebből, mégis muszáj. Képzeljük magunkat például a tízéves Rodolfó helyébe! Gyereknek lenni sokszor amúgy sem egyszerű, csúfolják az embert, ha tájszólása vagy beszédhibája van, ha nem elég menő a ruhája, ha esetlen, ha szegény. De milyen lehet a nemzetiségünket eleve csak megvetéssel, szitokszóként hallani? És amikor negatív jelzőként használjuk a cigányt, valaki tán a magyart ejti ugyanazzal a hangsúllyal egy szomszédos országban.

Cigány fodrászok és taxisofőrök, katonák és rendőrök. Hosszú, legtöbbünk számára beláthatatlanul hosszú út vezet ezekig a hétköznapi szakmákig annak, aki sose látta munkába indulni a szüleit – talán a nagyszüleit sem. Egy átlagos körülmények közé – a mi fogalmaink szerint: nyomorba – született, sikert testközelből csak bűnözőknél látott cigány kissrác számára egy diploma, de még egy technikusi oklevél sem kisebb teljesítmény, mint átlagdiplomás szülőkkel az MTA-tagság.

Még akiket érdekel egyáltalán, azok sem tudjuk, hogy pontosan mi is lehet cigány honfitársaink lelkében, amikor magyarságukra és cigányságukra gondolnak. Mekkora összetartó, és mekkora szétszakító erők munkálnak? Ez milyen jövőt ígér? Bő száz évvel ezelőtt ki tudta volna elképzelni, hogy Nagyvárad és Kolozsvár egyszer román városok legyenek?

A cigányság ügye ráadásul az egyik legjobb példája, hogy

Lehet ugyan mindenkivel és mindenben harcolni, de ez még korlátlan erőforrások mellett sem kecsegtet sok sikerrel. A mi erőink pedig messze nem végtelenek. De ki és milyen érvekkel emelne szót az ellen, hogy a magyar állam kiemelten foglalkozik a cigánysággal, éljen akárhol a Kárpát-medencében? Ráadásul ez talán az egyetlen olyan dolog, amiről (akikről) szomszédaink könnyű szívvel mondanak le a javunkra.

Az offshore: hazaárulás

Akik adóparadicsomok és mindenféle egyéb okosságok segítségével igyekeznek elkerülni, hogy kivegyék a részüket a közösségi szolgáltatások, a haza működésének terheiből, azok elárulják azt. Különösen igaz ez mindazokra, akik tehetségükön és szorgalmukon messze túlmutató mértékben köszönhetik üzleti sikerességüket e közösség forrásainak. A közös kasszából származó bevételeket Svájcba vagy offshore szigetekre menekíteni: megbocsáthatatlan.

legyen szó egy szabolcsi zsákfaluról vagy egy szórványmagyar vidék kisvárosáról. És nemcsak a nyereséget ígérő vagy menő vállalkozásoknál. Vannak olyan befektetések, amik jó esetben üzemi nulla körül elműködgetnek, mégis fontosak, mert megmentenek, őriznek valamit a helyi magyar örökségből, munkát adnak az ott élőknek, vagy jobbá teszik életüket – vagy akár mindezek egyszerre.

Az üzleti, gazdasági kapcsolatok az egyik, ha nem a legfontosabb olyan szálai a régi Kárpát-medencei valóságunknak, amit újra kell szőnünk. És itt a Trianonban született helyzetet akár előnyünkre is fordíthatjuk, mivel a szomszédos államok magyar közösségei fontos kapcsolódási pontok a piacaikhoz, legyen szó akár magyar vállalatokról, akár olyan multinacionális cégekről, akik kiindulási pontot keresnek maguknak a térségben.

Versenyben a tudásért és a lelkekért

Hogy ez a mi száz évünk legyen, ahhoz az kell, hogy mi tudjuk a legtöbbet. Magunkról épp úgy, mint szomszédainkról, a világról és a korról, amiben élünk. De nemcsak tudásban kell versenyeznünk: verseny folyik a XXI. századi ember identitásáért is, multietnikus, többvallású környezetben különösen.

Ennek a versenynek az egyik legfőbb terepe a tömegkultúra. Ha egy vegyes nemzetiségű családba született gyerek magyar kereskedelmi csatornát néz, mert menőbbnek találja az RTL Klubot, mint a Markizát vagy a ProTV-t, akkor ez arra is hatással van, hogy melyik nyelvet használja a mindennapokban, és arra is, hogy minek vallja magát.

És ha már identitás: nagy a kísértés, hogy a – vélt és valós sérelmekben lubickoló, azokat megszállottan kereső és teátrálisan felmutató – korszellemnek megfelelően mi is a sértettségre alapozzuk önazonosságunkat. Ez azonban zsákutca:

bármennyi is a sérelem. Az csak keserűséget, nárcizmust és komorságot hoz.

Hogy milyen lesz a következő századunk? Nem tudjuk. Fél éve még 2020-at sem tudtuk volna elképzelni olyannak, amilyen lett. Lehet, hogy új, külső fenyegetések teszik zárójelbe és nevetségessé évszázados ellentéteinket a térségben. Az azonban biztos, hogy ki kell törnünk a Trianonban ránk mért, lehetetlennek szánt helyzetből, körkörös elszigeteltségünkből, az ehhez szükséges kiegyezés minden áldozatával.

Az áldozat azonban nem lesz hiábavaló – a magyar feltámadás százada következik.

A szerző a Reakció Kiadó alapítója

Nyitókép: Az Összetartozás újra- és újraéledő Tüze, 2020. június 4., Kereki