„A szó veszélyes fegyver”

Az Országút című folyóiratban, amelyet több internetes portál is átvett Nem ilyen lovat akartunk címmel interjú jelent meg a 75 éves Szörényi Leventével. Ebben, immáron sokadszor, az István, a király rockopera története kapcsán gyalázza a személyemet, a mű létrejöttének körülményeiről pedig folyamatos hazugságokat terjeszt. Mi 1994 óta nem beszélünk egymással, még véletlenül sem találkozunk. Az eltelt 26 év alatt egyetlen egyszer sem beszéltem önszántamból róla és barátairól. Viszont kénytelen vagyok megnyilvánulni a folyamatos rágalmak, valótlanságok, a személyeskedő, olykor már gyűlölködő megnyilvánulások okán. 

Tehát az István, a királyról van szó, amely nem csak neki, nekem is édesgyermekem, sőt – bármilyen fájdalmas is számára – ki kell jelentenem, hogy nélkülem soha nem jött volna létre ez a mű, legalább is a közönség által megismert és megszeretett alkotás semmiképpen. Szörényi valamiféle politikai „hatalomátmentési” akciónak tudja be az István létrejöttét, amely nem csak a rá jellemző politikai tájékozatlanságot bizonyítja, hanem a mű létrejöttében alapvető és oroszlánrészt vállaló Nemeskürty István tanár úrral szemben is tiszteletlen megnyilvánulás.

De lássuk az előzményeket. 1981-ben a Nemeskürty-vezette Budapest Filmstúdióban készítettem A koncert című első mozifilmemet, amely az Illés zenekar történetét dolgozta fel, egy felejthetetlen Nemzeti Sportcsarnokbeli nosztalgiakoncertre építve. Ez a film nem csak örök emléket állított a zenekarnak – ne feledjük, akkoriban alig-alig voltak televíziós felvételek –, hanem óriási közönségsikert, következésképp dicsőséget hozott mindannyiunknak, így a filmstúdiónak is. Nemeskürty megkedvelt, lehetőséget adott, hogy újabb filmet készítsek nála, de ekkor már ő jelölte meg a témát. Közölte, hogy Szent Istvánról vár egy rockopera-filmet tőlünk, amelyben Beethoven István király nyitányának feltétlenül szerepelnie kell (nem a Himnusznak, ahogy arra Szörényi emlékszik). Legalább négy eltérő tartalmú, forgatókönyv változatot készítettünk, amelyek egész más történetet meséltek volna el Istvánról és koráról. Nemeskürty ezeket rendre lesöpörte az asztalról, mígnem a közönség által jól ismert István-Koppány konfliktusra felépülő történettel kopogtunk be hozzá. A rockopera tartalma közös munka eredménye, ebben nem csak nekem, hanem Nemeskürtynek is nagy szerepe volt. A frenetikus sikerű bemutató utáni összeveszésünk oka, hogy a királydombi próbák legintenzívebb szakaszában a hátunk mögött az Artisjusnál Szörényiék bejelentették a Filmstúdió által megrendelt művet – Boldizsár Miklóssal együtt – hármuk nevére, kihagyva belőle minket. 

Szemenszedett hazugság, amelyet sokadszor tesz közhírré, hogy a szövegkönyvet Maróthy Lászlónak – aki akkor a Budapesti Pártbizottság első titkára volt – be kellett mutatni. Soha, senkinek nem mutattam be a szövegkönyvet, kivéve Nemeskürtynek, aki azonnal reagált is: Ha Bródy nem írja át a Gizella-Vecelin kettős szövegét (Unom a politikát), nem engedi a filmbe bevágni. Nem írta át, ki is maradt a filmből. Pontosan tudtam, ha ezt a szövegkönyvet Nemeskürtyn kívül bárki elolvassa, soha nem mutathatjuk be a filmet az olyan szövegek miatt, mint a Kárpátok gyűrűjéből szállj fel, szabad madár, vagy Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul. 

A Maróthyval való kapcsolatunk amúgy két évvel korábbra nyúlik vissza, amikor az Illés-koncertre készülve magánrendszámú belügyes autók követtek minket, s Bródy János édesapjának Vörösmarty téri lakása ablakából kinézve még késő este is láttuk a téren egymás mellett parkoló Zsigulikat. Kínunkban bejelentés nélkül a Köztársaság térre mentünk, ahol az egyik reggel Maróthyt megvárva előadtuk neki képtelen történetünket. Becsületére legyen mondva, még a jelenlétünkben azonnal intézkedett, és az autók délben eltűntek. Az István, a királyra, amelyet a Filmfőigazgatóság tiltása miatt (ne feledjük: akkoriban minden filmtervet a stúdiónak jóváhagyásra fel kellett terjesztenie) kényszerű okoknál fogva – mivel egyáltalán nem volt rá pénz – szabadtéren kellett előadnunk hat kamera jelenlétében, a Belügy már felkészült volt, s egyik tervezett helyszínt sem engedélyezték. Ezért fordultam Maróthyhoz, kérve, hogy a hivatalos szervek legalább a Városliget Szánkódombján engedélyezzék a nyilvánosság bevonásával megrendezett filmforgatást. S mivel két évvel korábban nem csalódott bennünk, ezúttal is segített. Mindenfajta szövegkönyv és „hatalomátmentési” Szörényi-féle handabanda nélkül. Szörényi utólag azt vizionálja, mintha a korabeli hatalom által megrendelt műről lenne szó, amelyre „az elvtársak” rövid tanakodás után „bólintottak”. Adódik a kérdés, ha így lett volna, miért írta meg? Ezekről a kérdésekről egyébként a 25. évfordulón 2008-ban részletesen, dokumentumokkal alátámasztva könyv formájában is beszéltem.

A szelektív emlékezetű Szörényi hetet-havat összehord a darab által keltett politikai felhangokról, amelyek egyébként minden jó darab esetében előfordulhatnak. Még a több száz évvel ezelőtt írt Shakespeare-művekkel is történik ilyesmi. Az emberek a katartikusan megélt konfliktusokat gyakran igyekeznek más történeti vagy éppen jelenkori kontextusba helyezni. Arról nem is beszélve, hogy az István-Koppány féle ideológiai konfliktus ezer év óta – persze megfelelő áttételekkel –, napjainkig bezárólag jelen van a magyar szellemi közéletben. Szörényinek Vitányi Ivánról – függetlenül attól, hogy melyik politikus mellett tűnik fel manapság – csak tisztelettel illene beszélnie, mert ő a beatműfaj magyarországi meghonosodását és az Illés klub működését is támogatta, sőt a táncházmozgalom létrejöttében, kiteljesedésében is jelentős szerepet játszott. Sugalmazásával ellentétben a mozgalmat nem Szörényi termékenyítette meg, az István, a király idején az már javában a zeniten volt.

Az István, a király királydombi előadásainak létrehozását, jelképrendszerét végképp nem veheti el tőlem, azok ugyanúgy beivódtak a magyar köztudatba, mint Bródy szövegei. Az együtt létrehozott csodának mindannyian részesei voltunk, örültünk, hogy ilyen sikert értünk el, s az emberek rádöbbentek, lehet másként is, sokkal őszintébben gondolkodni a magyar történelemről. De hadd idézzem Nemeskürtyt az Elrepült a gyors idő című 1998-as könyvéből: „A Budapest Filmstúdió összeszokott csapatának utolsó olyan filmje, mely értékétől függetlenül kollektív együtt-izgulás terméke, az István, a király volt. Bármit is mondjanak ma róla akár maguk az alkotótársak, akkor a siker eufóriájában éltünk mindannyian. Megkockáztatom azt az állítást, hogy hozzájárultam a rendszerváltás folyamatának megindításához. Ez nekem egyébként elhatározott célom volt.”

A királydombi eufórikus pillanatokban már jelen volt a szakadás kísértése. A legteljesebb szellemi együttmunkálkodást – amely nélkül nagy művek, események sohasem jönnek létre – beárnyékolta az az anyagias szemlélet, amely egy korábban ismeretlen asszony által megjelent a Királydombon, majd lassan átvette az addig véd- és dacszövetségben működő alkotóközösségünk feletti irányítást. Szörényi a szegedi előadások ügyében sem az igazat mondja. Az akkori hatezres nézőtér előtt hat teltházat produkáltunk tomboló sikerrel. Érdekes, hogy ezúttal nem beszél Tim Rice-ról, a híres szövegíróról, akit az idővel Szörényi sógornőjévé avanzsált, előbb említett asszony Szegedre csábított, hátha… Tim Rice a közeli Fesztivál Étterem különszobájában udvariasan elmondta, hogy szívesen foglalkozik a darabbal, ha átírhatja a történetet, a dalszövegeket, és az általa megjelölt személy áthangszereli a művet. Ezt a fiaskót Szörényi folyamatosan úgy magyarázza, mintha Tim Rice az általam készített bűnrossz film miatt mondott volna ilyeneket a műről. Szegeden nem megsértődtem, ahogyan írja, hanem többször komolyan összevesztünk. Ennek persze súlyos elvi okai voltak.

Az is igaz, hogy két év elteltével, amikor a Szabad Tér Színház élére kerültem, Szörényi sógornője közvetítésével megkeresett, s egy Rákóczi úti cukrászda félhomályában mintegy bocsánatot kért. Ettől kezdődött az a nyolcéves periódus, ami termékeny közös munkálkodás eredményeként több margitszigeti produkciót, köztük ’95-ben az István, a király újrarendezését, míg korábban, 1990 szeptemberében a Népstadion 80 ezres közönsége előtt az Illés koncertet és újabb István, a király előadást eredményezett. Nevünk összekapcsolódott, főleg Szörényivel, akivel a korábban történtek ellenére újra baráti kapcsolatba kerültem, és az egymást követő opusokat közösen találtuk ki, terveztük meg, hoztuk létre, így az általa említett 1993-as Attila, Isten kardját is. Nem a szövegíró Lezsák Sándoron és nem is rajtam múlt, hogy a mű a grandiózus kiállítás és szereposztás ellenére meg sem tudta közelíteni az István, a király sikerét. 

De milyen az élet, ’94-ben megbukott az MDF, és a sógornő, Rosta Mária elérkezettnek látta az időt a teljes hatalomátvételre. Mivel a sógornő mind az SZDSZ-nek, mind a győztes MSZP-nek százmilliók fölött rendelkező kampányembere volt, közölte, hogy a Szörényi-Bródy közötti gyilkos ellentét ellenére mindenünket finanszírozza, még az akkoriban 500 millió forintra taksált Honfoglalás filmemet is. Viszont feltételei vannak, többek közt ki kell rúgnom a forgatókönyvet jegyző Nemeskürty Istvánt, amely feltételt természetesen nem teljesítettem. Szörényivel ekkor végleg szakítottam, az államtól persze egyetlen forintot sem kaptam a filmre. Szörényinek viszont minden tervét gazdagon finanszírozták. De hát a pénz nem minden. Az alkotói együttműködésnek így vége szakadt. Az ettől kezdve létrehozott opusok, így a Veled Uram, Árpád népe, stb. művészi fiaskó lett és a közönség szeretetével sem találkozott. 

Szörényi az István, a király Nemzeti Színház-beli feldolgozásával kapcsolatban is mellébeszél. Az igazság az, hogy a királydombi siker után a Vígszínház főrendezőjeként Marton László felajánlotta, hogy az én rendezésemben vigyük be a darabot a színházba. Szörényi erről hallani sem akart, ezért küldte Bródyt Kerényi Imréhez, aki örömmel műsorra tűzte a Nemzetiben. Iglódi Istvánba is belerúg. Aztán lassan továbbfejlődött a történet, mígnem egy szegedi szabadtéri előadáson a három úr már levizelte a templom oldalát. A rockopera pedig a közfelháborodást kiváltó Alföldi Róbert-féle rendezésig jutott. A budapesti Arénában Szörényi összeroskadva ült az öltöző sarkában, mivel nem akart a tapsrenden részt venni. Sógornője megalázó üvöltözésére volt csak hajlandó megjelenni a színen. Ne is beszéljünk azon interjúiról, amelyekben – megtagadva eredeti szándékainkat – elhatárolódik István királytól, mint aki már ezer évvel ezelőtt is az „idegenszívű” hatalmakat zúdította az országra, amelynek következményeit azóta is nyögjük?

Az Illés zenekar is, mint ahogy a többi neves zenekar, kénytelen-kelletlen kiegyezett a kommunista hatalommal. Bródy olykor vitriolos, kétértelmű szövegeit a hatalom lenyelte, de ha egy-egy interjúból kvázi balhé lett, a bandához tartozó Koncz Zsuzsa apósa, Boldizsár Iván, Aczél György testi-lelki jóbarátja és harcostársa néhány napon belül mindent elsimított. Mert hát kellett a menyének a kísérőzenekar. A legnagyobb büntetés idején fél évre „a legjobb vidéki zenekar” lett az Illés, degeszre tömve a pénztárcát, hogy aztán azonnal nagylemezt csináljanak. Barabás Jánossal és a többiekkel nem a Királydomb büféjében, hanem baráti vacsorákon találkozgattak, valószínűleg ilyenkor közösen bomlasztották a diktatúrát. Jól hangzik a „komcsizás”, de a rendszerváltozás után vajon ki énekelt egy szál gitárral egy pécsi „komcsi” kampánygyűlésén? Talán jobb is, ha a közönség, amely az imádott dalokat hallgatja, csak keveset tud a háttértörténésekről, az emberi gyarlóságokról. 

Mindenki tudja, hogy 1980 és 1994 között rengeteg szép, fontos és értékes dolgot hoztunk létre. Ha ilyen rossz véleménnyel van rólam, vajon miért dolgozott velem 14 éven keresztül? Az Illés-életmű egy része és az István, a király hosszú időre fennmarad, mert értékes produktumok. Mint ahogy sokáig emlékezni fognak más, közös dolgainkra is. Sokat kaptam tőlük, sokat is adtam. Nincs tartozásom.