A mi normalitásunk

„Az új normalitás harcosainak rossz hír, hogy Közép-Európa, benne a visegrádi négyek megkerülhetetlen tényezők, a nyugatiak számára is vonzó, biztonságos országok lettek. »Erőszakhullám söpör végig, szobrokat döntögetnek, áldatlan állapotok vannak, bandaháborúk zajlanak civilizált nyugat-európai országok gyönyörű szép kisvárosainak az utcáin. Ránézek azoknak az országaira, akik ide üzengetnek nekünk, hogy hogyan kell helyesen élni, meg jól kormányozni, meg jól működtetni a demokráciát, és nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek« – így fogalmazott legutóbb a Kossuth rádióban Orbán Viktor miniszterelnök.

Másnap az angliai Readingben terrortámadás történt, Stuttgart belvárosában pedig egy droggal kapcsolatos rendőrségi igazoltatás után zavargások törtek ki, bandákba verődve verték szét az üzleteket, rátámadtak a rendőrökre, fosztogattak, köveket dobáltak.

Amikor a koronavírus-járványkor kialakult új normalitásról beszélünk, érdemes felidézni, hogy Nyugat-Európában már régóta kialakult egy »új normalitás«: párhuzamos társadalmak, gettók, no-go zónák, terrortámadások, fosztogatások. Erre mondjuk itt Közép-Európában, hogy köszönjük, de ebből az új normalitásból mi nem kérünk.

A jobboldali, bevándorlásellenes pártok sikeréből látszik, hogy Nyugaton is egyre többen érzik úgy, hogy
a sok évtizedes társadalmi kísérletük véglegesen megbukott. A problémákra a válasz a félrenézés, az elhallgatás. A svédek például sérülékeny területekről beszélnek, olyan negyedek esetében, ahová a mentő és a tűzoltó csak felfegyverzett rendőr kíséretében mer bemenni, de inkább úgy sem. A döntéshozók makacsul hisznek abban, hogy amiről nem beszélnek, az nem is létezik, a problémák pedig megoldódnak, ha a csúnya nevek helyett szebbeket találnak ki. Kent Ekerothot, a bevándorlásellenes Svéd Demokraták politikusát idézve: bár a balliberális erők ezt akarják elhitetni, Svédország nem Fatima és Mohamed országa.”